Itt sosem vagyok egyedül. Törzsvendég vagyok. Nézem az embereket, ahogy tömik magukba a Rigó Jancsit, aztán kérnek egy kávét pötyivel. Ismernek a lányok, tudják, hogy sok tejjel, sok cukorral, néha mézzel iszom a kávét, és más süti nálam szóba sem jöhet, csak a belga tekercs. Itt jön a postás, ledobja a leveleket, és szalad tovább. A sarokban szerelmespár, az ablaknál üzleti reggelizők. Egy ismerős arc, szia Sanyika, mit árulsz? Ágyneműt? Honnan van, Ikeából? Nincs függönyöd? Jövő hétre hozd ki nekem féláron, majd megmutatom a képét, sárga szatén, rohadt drága, de okosba megérti. Üldögélek tovább, kavarom a kapucinert, jobbról balra, aztán meg balról jobbra, állítólag úgy finomabb lesz, a sodrása miatt. Persze ezt is angol tudósok állapították meg. Próbálom kitalálni, hová siet az a sok ember, mi lehet a történetük? Kavargatom a kávét, felnézek, összeakad a tekintetünk. Valahonnan ismerjük egymást, köszönünk, leülsz egy asztalhoz, egy férfival beszélgetsz hosszan, majd fölállsz, és kifelé megint köszönsz, az arcodon az látszik, hogy akarsz még valamit mondani, de nem mersz, akkor én felbátorodom, és azt mondom:rég láttalak, hogy vagy? Leülsz mellém, beszélgetünk, kérsz egy kávét kis tejjel két cukorral. Azóta együtt kavargatjuk a kávénkat, jobbról balra, majd balról jobbra.