Kontrasztok

Mindig a futópadon kezdek. Egy hónapja nyomom, bérletem is van a konditerembe. Nem tudom, miért hittem, hogy ez nem jön be nekem. Pedig de. Sétával kezdem, és egyre gyorsítom az iramot, sőt még egy kis emelkedőt is ráteszek. Egy idő után már unalmas lesz, de olyankor elképzelem, hogy épp a Gellérthegyre mászom, fent kicsit körülnézek, megcsodálom a várost, aztán futok lefelé. Ma nincs kedvem hegyet mászni még gondolatban sem, amíg a futópadon izzadok, a szemközti falat bámulom. Valami világbajnok testépítő életnagyságúnál sokkal nagyobb fotója. Iszonyatos felfújt izmok, kidagadó erek, nyaka szinte nincs is… Ha valakinek ez lenne a példa, hát úgy kell neki, engem inkább valami előemberfélére emlékeztetett. Az ősember pasi mellett egy lány, ő is bajnok, de ő jól néz ki. A szépség és a szörnyeteg, mosolygok magamban, és feljebb nyomom a sebességet. Csak az a zene-mit zene, ütemes gépi effektek-az ne volna… De rájöttem, hogy végül is jó ehhez a mozgáshoz, megadja a ritmust. Te tudtad, hogy létezik olyan, hogy fitt rádió, és egész nap ez a tuctuc szól, és valószínű, hogy minden konditerem ezt kapcsolja be, mert itt nem érhet meglepetés? Nem szakítják meg útinformmal vagy hírekkel, kizárólag ez a zenének nevezett zaj megy nonstop. De most már simán függetlenítek ettől, meg se hallom. Gimis koromban alakult ki az a szokásom, hogy többféle dologra figyelek. Amikor tanulnom kellett, mindig akkor ment a rádióban az Ötödik sebesség, ez egy beszélgetős műsor volt. Megtanultam rádiózás közben olvasni vagy leckét írni. A végén már zajfüggő lettem, a mai napig valami be van itthon kapcsolva csak úgy tudok olvasni vagy főzni… Régen annyira benne voltam egy könyv történetében, hogy amikor anyám beszólt, hogy ebéd, én tovább olvasva kimentem a konyhába, bekapcsoltam a Sokolt, erre anyám elkezdte a monológját, hogy így nem lehet enni, azt sem tudod, mi van a tányéron, nem igaz, hogy nincs tíz perced, tedd már le azt a könyvet! Én még válaszoltam is valamit, hogy mindjárt, csak ezt az oldalt még befejezem, persze nem fejeztem be, titokban kicsit feljebb tekertem a rádiót, hátha abbahagyja, de nem hagyta. Aztán visszamentem a szobába, és estig olvastam. Bár akkor nem úgy tűnt, de ma már tudom, hogy szép idők voltak. Szép és visszafordíthatatlan idők. Már a lejtőn haladok, közben bámulom a szépség és a szörnyeteg faltól falig képét, lassítanom kéne, negyven perce futok, elfáradtam. Közben keresem a szememmel a következő gépet, amin edzeni fogok. A biciklit most kihagyom, az ellipszis tréner rohadt nehéz… A lábemelő, az jó lesz, pont háttal van a giga fotónak.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.