Masni a szemétben

Reggel, amikor kinyitottam a szemem, első dolgom volt megnézni, hogy ott van-e a széken az új ünneplő cipőm. Ott volt, mégsem álmodtam, piros lakk, bebújós, rajta egy piros masni. Azért kaptam, mert szeptemberben kezdődik az iskola, alig várom, már tavaly kellett volna, csak nem értem el a 18 kilót, ezért azt javasolták szüleimnek, maradjak még egy évet az oviban. Óriási csalódás volt, nagyon unatkoztam, és amikor idén tavasszal ráállítottak a mérlegre, nagyon próbáltam nyomni magam lefelé, hogy nőjenek a számok a kijelzőn, de idén is pont ugyanannyit nyomtam, mint tavaly, nyamvadt 16 kilót. De most az óvónéni mosolygott, és azt mondta, semmi baj, most már mehetek iskolába, egy ilyen értelmes kislány oda való. Annyira boldog voltam, hogy a nyári szünetben megtanultam olvasni, így aztán kinyílt egy másik világ, nem kellett senkire várnom, hogy olvasson nekem, a magam ura voltam. Kicsit több, mint két hét, és iskolás leszek. Ránéztem a piros lakkcipőmre, gondoltam, megmutatom mindenkinek, elmentem a játszótérre, ott lézengett már két nagyobb lány, én voltam a bandában a legkisebb, de megtűrtek a bátyám miatt, mert minden lány belé volt szerelmes, és gyakran kérdezősködtek róla, én meg úgy nyilatkoztam, mintha minimum a Mick Jagger sajtósa lennék, persze akkor még nem ismertem az énekest, de azt se tudtam, mi az a sajtó. Nagyon dicsérték az új cipőmet, én meg boldogan néztem, ahogy csillog a lakk a napsütésben. Tíz óra felé már nagyon meleg volt, behúzódtunk az egyetlen nagy fa alá, itt a lakótelepen csak kis csemeték voltak, de ilyen nagy tölgyfa csak a mi játszóterünkön volt. Itt mindenki ismert mindenkit, sőt a szüleink is ismerték egymást, ezért ha valaki füllenteni akart otthon, meg kellett osztania velünk, hogy ugyanazt mondjuk mi is. A nagylányok megkínáltak szotyival, de én nem kértem, mert szörnyű macerás volt kienni azt a kis magot, idegesített, hogy olyan ügyetlen vagyok.
Egyszercsak megjelent két fiú, ikrek lehettek, mert csak a pólójuk volt különböző, minden más egyforma, akár két tojás. A lányok elkezdtek pusmogni, kiderült, hogy ez a házmester Lajos bácsi két unokája, iskolakezdésig itt lesznek, olyan tíz-tizenkét évesek lehettek, nyurgák voltak, szőkék és elálló fülűek. Mellénk szegődtek, persze azt már észrevettem, hogy az egyik iker, a csíkos pólós a Vali mellé ült, a másik az Olgi mellé, engem meg se láttak. Valami kincsről beszélgettek, ami a közeli szemétbányában van, ők most odamennek megkeresni, és gazdagon jönnek vissza néhány óra múlva. Hogy ez a kincs mi volt, arany, vagy gyémánt, vagy valami régiség, vagy pénz, azt nem fejtették ki, azt se, hogy ezt honnan tudják, de mi sem kérdeztünk semmit, csak ámulva hallgattuk őket. Na ki jön velünk, lányok? Kérdezték az ikrek, persze Olgira és Valira néztek, de ők nem nagyon éreztek késztetést egy szemétbányás kalandra, na gondoltam itt az én időm, feltettem a kezem, jelentkeztem, mint egy iskolás. Én. Én veletek megyek. A két fiú mintha csak akkor vett volna észre, rám nézett, mindketten végigmértek tetőtől talpig, én meg ott álltam előttük mind a 16 kilómmal. Na jó, gyere, legyintettek, egy búcsúpillantást vetettek a lányokra és elindultunk. Ők mentek elől, én mögöttük, de engem nem érdekelt, csak a kincsre gondoltam. A szemétbánya nem messze volt az iskolától, valaki azt mesélte, hogy jövőre föltöltik földdel, és még egy lakótelepet építenek rá. Gondoltam, pont jókor megyünk, mert ha tényleg beépítik, a kincsnek annyi. Nem volt nehéz kijátszani az őrt, csak egy idős bajszos bácsi ült egy lakókocsiban, nyitva volt az ablaka, onnan nézte a terepet. Messzire lehetett érezni a hagyma és a füstölt kolbász szagát, amit apró falatokra vágva tuszkolt be a szájába. Mellette a kis Sokol rádión Kádárjani bácsi beszélt, apám így mondta mindig, és meg kellett hallgatni, de én egy kukkot sem értettem az egészből. Ahogy elhagytuk a lakókocsit, megcsapott valami furcsa szag, az erjedő szemét édeskés szaga. Az egész hely úgy nézett ki, mint egy stadion, csak az emberek helyett vastag réteg szemét volt, ameddig csak elláttunk. Fogtunk pár nagyobb kartont, és mintha szánkóznánk, lecsúsztunk a szeméthalmon. Néha lefékeztünk és guberáltunk. Volt ott minden, csorba csészék, boros üvegek, törött lábú szék, mocskos, lukas függöny, de kincs sehol. Menjünk lejjebb, mondta az egyik iker, ezek új szemetek, a régiek lent vannak, hát lejjebb csúsztunk, közben könyékig a szemétben turkáltunk. Most a másik fiú kiáltott fel: ide-ide, gyertek, a kezében egy női ridikül, olyan színházba járós. Egy gyöngyházberakásos színházi látcső volt benne. Lesz még több is, fordultak felém, a látcsövet meg eltették maguknak. Tovább csúsztunk, én megláttam egy zsákot, de a fiúknak nem szóltam, hogyne, hogy ezt is zsebre vágják. A zsák tele volt papírokkal, valami irodából dobhatták ki az iratokat, már négykézláb pakoltam ki a zsákból a sok papírt, olyan voltam, mint a kutya, aki szagot fogott, egyre gyorsabban pakoltam. A zsák aljában, egy nejlon szatyorban ott lapult pár könyv, gyönyörű, újszerű állapotban. Hangosan, szótagolva olvastam a címeket: E-mil és a de-tek-tí-vek, Nagy in-dián-könyv, Lenin ösz-szes mű-ve, Re-pü-lő osz-tály. Hú, gondoltam, ez az én kincsem, a két iker már messze járt, túrták a szemetet, nem baj, én hazamegyek, a könyvek az enyémek, jobb, ha nem szólok nekik. Az üres zsákban már csak a könyvek voltak, én úgy húztam magam után, mint a gyilkos, aki zsákba rejtette a hullát, és most el kell húznia,hogy bedobja a folyóba, láttam egy filmben, valami francia alandelonosban. A bajszos őr már az újságot olvasta, kávé keserű illata csapott meg. De ahogy húztam magam után a zsákot, más is megcsapott, a saját szagom, te jó ég, de büdös vagyok, nem baj, otthon rendbe teszem magam, még nincs otthon senki. Nem érdekelt semmi, csak a könyvek a zsákban, vittem haza, mint egy zsákmányt, közben még viccelődtem is magamban, hogy a zsákmány a zsákban van. Végre fölértem a negyedikre, de ahogy a kulcsot keresgéltem, anyám kitépte az ajtót, és már mondta volna a magáét, de amikor meglátott, még a szava is elakadt. Ott álltam a 16 kilós valómban, a hajamban valami ragacs, a ruhám alig látszott a mocsoktól, az arcom és kezem szinte fekete volt, és a cipőm… Te jó ég, a cipőm, az új lakkos, elfelejtettem, hogy az van rajtam, valami ragacs ba léphettem, mert a talpán egy csomó papír volt, és jaj, ne! Az egyikről hiányzott a masni!
Anyám betuszkolt a kádba, és úgy súrolt a szivaccsal, mint ahogy a nagyon zsíros edényt szokta, tiszta erőből. Nem mertem szólni, hogy fáj, nem szóltunk egy szót sem, nem is mertem ránézni, hagytam, hogy pirosra dörzsölje a bőrömet. Amikor befejezte, halkan ennyit mondott: apádnak egy szót se, hogy hol voltál, a könyveket meg egy kolléganőmtől kaptam, mert az ő gyerekei már nagyok. Értve vagyok? Először nézett úgy rám, mintha felnőtt lennék én is, tudtam, hogy ez fontos, hogy ne kotyogjam el magam, csak bólintottam. Ez volt a mi titkunk.
Másnap a lányok mesélték, hogy az ikreket Lajos bácsi egész nap kereste, és mikor megtudtam, hova mentek, titokban keresztet vetett, mert itt már senki nem segíthet, csak a Jóisten. Segített is, estére hazaértek a fiúk, Lajos bá’ majdnem szívinfraktot vagy mit kapott, amikor meglátta őket, és rögtön átment a Szakácsékhoz, akiknek volt telefonjuk, és azt ordította a kagylóba a lányának, hogy azonnal vidd haza a fattyaidat, egy napot se bírok tovább! Oldd meg, ahogy tudod! Még aznap este elvitte az anyjuk az ikreket, soha többé nem láttuk őket.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.