Zsivány önarckép

Ìme, egy ember. Egy nő. A kedvenc hintaszékemben ülök, a teraszon, és nézegetem a kopasz fákat. Hogy a csudába kerültem ebbe a búval bélelt országba, ahol gyanús, ha mindig mosolygok vagy viccelődök, ahol mindig más a hibás, ha valami rossz történik? Nem csörgedezik egy csepp magyar vér sem bennem, ellenben görög, szláv, meg még ki tudja, milyen őseim vannak. Gyerekkoromban zavart, hogy más vagyok, más a nevem, a mentalitásom, nagyon be akartam olvadni a Kovács Ancsákba vagy a Kiss Vikikbe. Én is ilyen nevet akartam. Ráadásul az alkatom sem felelt meg az elvárásoknak, vézna voltam és fiús. Az én családomban mindenki hízásra hajlamos, anyám kerekded, darázsderekú nő volt, apám nagy és erős. Amit gyerekkoromban utáltam magamban, azt mára megszerettem. Megszoktam, hogy mi úgy mulatunk, hogy meghívunk minden rokont, barátot, eszünk, iszunk, aztán félretoljuk a bútorokat, és hajnalig táncolunk. Nekem nem segített senki a leckében, hisz a szüleim alig beszéltek magyarul, hogyan kérdezhettem volna meg tőlük, hogy mit gondolt a költő, amikor azt írta,” harminchat fokos lázban égek.”Egyedül kellett boldogulni, viszont amit tőlük kaptam, azt egész életemben magammal viszem. Szinte mindennap hallom apám szavait, amikor levezeti, hogy minden a görögöktől ered, minden híres embernek valamelyik felmenője görög volt, és ahogy múlik az idő, egyre jobban érzem, hogy igaza lehet. Ha a tükörbe nézek, apám szemei néznek vissza, és anyám szája mosolyog. Jól sikerült mix vagyok ( a mix is egy görög szó). Gyakran álmodom a kőbányai lakásunkkal, a játszótérrel, a gyerekekkel, de egyre távolibbnak érzem, mintha nem is én lettem volna az a kislány . Mostanában, ha behunyom a szemem, a görög tengerparton állok, a kedvenc ruhámban, amiről senki nem mondja meg, hogy a tapolcai piacon vettem potomért, és az ezüst papucsom, ami viszont horror drága volt, festett szőke hajamat fújja a szél, napbarnított bőröm jól áll a fehér ruhában. A tengerpartról átsétálok az óvárosba, megérintem az ezeréves falakat, minden kő maga a történelem. Szeretek itt lenni, elvegyülni, itt este pont olyan a hangulat, mint gyerekkoromban, Kőbányán, ugyanazokat a dalokat éneklik, ugyanolyan ételeket esznek. De amikor kinyitom a szemem, és a kedvenc hintaszékemben ülök a teraszon, végignézek a fákon, bokrokon, amiket én ültettem, és úgy, hogy alig mozog a szám, halkan mondom magamnak: itthon vagyok.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.