Karesz, pepe és Joci, a négy muskétás


Nahát, Pepe, de jól nézel ki, valami meló volt, és nélkülem? Ez a zakó nem lehetett olcsó! Múlt héten jöttem ki, de már alig várom, hogy megcsináljuk a nagy fogást, úgy mint régen, emlékszel? Olyanok voltunk, mint a négy muskétás, na jó, mi hárman voltunk, de akkor is! Sorra törtünk be a trafikokba, úgy éltünk, mint a filmsztárok, hetekig a címlapon szerepeltünk, olcsón megúsztuk, mert kiskorúak voltunk. Figyelj, van egy nagyon jó tervem, ha ez összejön, elmegyünk egy távoli tengerpartra, koktélokat iszunk és fürtökben lógnak rajtunk a csajok. Ez nem egy pitiáner kis rablás lesz, hanem az évszázad legnagyobb durranása!! Szólok Jocinak is, és újra a négy muskétás leszünk hárman! Ott lakik még a szuterénben? Figyelj csak, ez tuti meló, mindent kidolgoztam a legapróbb részletekig, volt időm a börtönben. Minden itt van a fejemben. Na, benne vagy? Mi? Dolgozol? Elment az eszed? Rabszolga akarsz lenni egész életedben, ne má’! Gondolj csak bele, mekkorát szakíthatnánk, soha nem kéne dolgoznod, egyáltalán mit csinálsz, ja, portás, az klassz, könnyű meló, de amit fizetnek, az fagyira sem elég. Jocival mi van, remélem, neki nem ment el az esze! Micsoda? Ti teljesen meghülyültetek? Méghogy család? Jön a baba? Rendes emberek lettetek? Emlékszel, mit mondtunk a rendes emberekről? Hogy mind lúzer! Most meg így éltek! Hol van a kalandvágy, a nagy tervek, hogy mi hárman megcsináljuk, hogy nem leszünk lúzerek, nem állunk be a sorba? Ne mondd már, hogy esténként otthon ültök és a vacsorát a tévé előtt eszitek, aztán elkényelmesedtek, elhiztok, Joci és a gyerek, röhögnöm kell! Együtt kell dolgoznunk, mi tudjuk egymás gondolatát is. Tudod, miért kerültem börtönbe? Mert pancserekkel dolgoztam. A kocsit, amivel menekülnünk kellett volna, nem tankolta meg a dadogós Janika,az a félkegyelmű, a sarkon leállt az autó és elkaptak. De mi hárman újra címlapon lehetnénk, aztán eltűnünk a szajréval, sose találnak meg. Na mit mondasz erre? Műszakod van? Milyen műszak, felejtsd már el, nem hallod, amit mondok, Pepe, gazdaggá teszlek titeket, a Joci egyetemre járathatja a fiát, te is felszedsz majd valami dögös nőt. Hogy mondod? Barátnőd van? Neked! A csaj nem lát jól vagy teljesen vak? Tőle kaptad a zakót? Akkor nincs rossz ízlése. Tudja, hogy ültél? És mégis szeret? Engem nem várt meg a Panni, pedig esküdött, hogy Karesz így szeretlek, meg úgy szeretlek, aztán összeállt valami focistával, nem is baj, jobb egyedül. Pepe, te tudod, milyen a börtön, ugye nem gondolod, hogy vissza akarok kerülni, ez a meló lesz az utolsó, profik vagyunk, meg kell csinálnunk, na mit szólsz? Tényleg portás akarsz lenni egész életedben, akinek az asszony dobozba csomagolja az ebédet, te meg megmelegíted a mikróban, megeszed és elégedett vagy az életeddel, hétvégén meg filmet néztek ? Így fog eltelni az életed, és rá fogsz jönni, hogy elszúrtad, hogy nem így kellett volna, hallgatnod kellett volna az Aranykezű Kareszre, aki a legjobb melót ajánlotta fel egy februári délután a körút és a Podmaniczky utca sarkán, de te azt mondtad, kösz nem, kezdődik a műszakom. Hallod, Pepe, most meg hova mész? Ne hagyj itt, mi vagyunk a muskétások! Meg fogod bánni, ez életed lehetősége, nem lesz még egy ilyen, ott fogsz megrohadni a portás fülkében. Én viszont úgy élek majd, mint a nagyok, hallasz, Pepe, mint a legnagyobbak!

Zsivány önarckép

Ìme, egy ember. Egy nő. A kedvenc hintaszékemben ülök, a teraszon, és nézegetem a kopasz fákat. Hogy a csudába kerültem ebbe a búval bélelt országba, ahol gyanús, ha mindig mosolygok vagy viccelődök, ahol mindig más a hibás, ha valami rossz történik? Nem csörgedezik egy csepp magyar vér sem bennem, ellenben görög, szláv, meg még ki tudja, milyen őseim vannak. Gyerekkoromban zavart, hogy más vagyok, más a nevem, a mentalitásom, nagyon be akartam olvadni a Kovács Ancsákba vagy a Kiss Vikikbe. Én is ilyen nevet akartam. Ráadásul az alkatom sem felelt meg az elvárásoknak, vézna voltam és fiús. Az én családomban mindenki hízásra hajlamos, anyám kerekded, darázsderekú nő volt, apám nagy és erős. Amit gyerekkoromban utáltam magamban, azt mára megszerettem. Megszoktam, hogy mi úgy mulatunk, hogy meghívunk minden rokont, barátot, eszünk, iszunk, aztán félretoljuk a bútorokat, és hajnalig táncolunk. Nekem nem segített senki a leckében, hisz a szüleim alig beszéltek magyarul, hogyan kérdezhettem volna meg tőlük, hogy mit gondolt a költő, amikor azt írta,” harminchat fokos lázban égek.”Egyedül kellett boldogulni, viszont amit tőlük kaptam, azt egész életemben magammal viszem. Szinte mindennap hallom apám szavait, amikor levezeti, hogy minden a görögöktől ered, minden híres embernek valamelyik felmenője görög volt, és ahogy múlik az idő, egyre jobban érzem, hogy igaza lehet. Ha a tükörbe nézek, apám szemei néznek vissza, és anyám szája mosolyog. Jól sikerült mix vagyok ( a mix is egy görög szó). Gyakran álmodom a kőbányai lakásunkkal, a játszótérrel, a gyerekekkel, de egyre távolibbnak érzem, mintha nem is én lettem volna az a kislány . Mostanában, ha behunyom a szemem, a görög tengerparton állok, a kedvenc ruhámban, amiről senki nem mondja meg, hogy a tapolcai piacon vettem potomért, és az ezüst papucsom, ami viszont horror drága volt, festett szőke hajamat fújja a szél, napbarnított bőröm jól áll a fehér ruhában. A tengerpartról átsétálok az óvárosba, megérintem az ezeréves falakat, minden kő maga a történelem. Szeretek itt lenni, elvegyülni, itt este pont olyan a hangulat, mint gyerekkoromban, Kőbányán, ugyanazokat a dalokat éneklik, ugyanolyan ételeket esznek. De amikor kinyitom a szemem, és a kedvenc hintaszékemben ülök a teraszon, végignézek a fákon, bokrokon, amiket én ültettem, és úgy, hogy alig mozog a szám, halkan mondom magamnak: itthon vagyok.

Lajos bácsi

Lajos bácsi a földszinten lakott, ő volt a házmester. Félelmetes jelenség volt, hatalmas pocakján fehér atlétatrikó feszült, kopott mackó nadrágját hózentrógerrel biztosította. Tömött fekete bajusza, hátrafésült, sűrű fekete haja félelmet keltett bennem. Gyakran szidott le minket, gyerekeket, mert a lépcsőházban zajongtunk, nevetgéltünk, ugráltunk a lépcsőn. A múltkor is kiengedte nagy hangját, és rám rivallt: büdös kölyök, a játszótéren ugrabugrálj, ne az ajtóm előtt, tudom ám, kik a szüleid, majd beszélek velük. Néhány napra rá a fülemnél fogva penderitett ki a házból, amit látott a Bauer Feri, a helyi Kossuth rádió, és a Beleznay Zsuzsi, akinek ha a szemébe nézek, furán csiklandoz a gyomrom. De a pohár tegnapelőtt telt be, amikor elkobozta a labdámat, és csak tegnap adta vissza. Ez nem mehet így tovább. Meg is született fejemben a terv, hogyan tudnék visszavágni Lajos bácsinak. De kellett még valaki, és ő Bufla Benő volt. Eredeti neve Bánfalvi Bence, de olyan nagydarab volt, mint egy ötödikes, pedig csak elsőbe járt, igaz, hogy másodszor, mert megbukott néhány tárgyból. Bufla, mondtam neki, a nyakadba ülök a Lajos bácsi ajtaja előtt, a többi az én dolgom, de ha azt mondom, futás, akkor futsz, érted? Igen, mondta Bufla, de akkor enyém a tízóraid. Persze, válaszoltam, csak menjünk már. Ott álltunk a földszinti lakás ajtaja előtt, Bufla leguggolt, én a nyakába ültem, egy kicsit egyensúlyozni kellett, belekapaszkodtam az ajtófélfába, nehogy leessek, és amikor biztonságban éreztem magam odafönt, két hüvelykujjammal lassan kinyitottam a „levelek” feliratú nyílást, ami nagyobb volt az átlagosnál, egy hetilap is belefért volna. Bekukkantottam, hosszú előszobát láttam, aminek a végén egy üvegajtó volt, ami a szobába nyílt. A fogason ott lógott Lajos bácsi ócska kardigánja, amit néha rávett a fehér atlétatrikóra, a falon egy régi kép, esküvői, Lajos bácsi ugyanolyan bajusszal, csak húsz kilóval vékonyabban, és persze nem atléta trikóban, mellette a felesége, akit nem ismertem, de a szüleim mondták, hogy áldott lélek volt, hamar meghalt valami betegségben. Már- már kezdtem megsajnálni a házmestert, amiért egyedül maradt, de a bosszúvágy felülkerekedett. Vettem egy nagy levegőt, és tiszta erőből belekiabáltam a nyílásba, hogy „Lajos, a segge olajos!”és ez még nem volt elég, egy hirtelen ötlettel átköptem a levélnyíláson, jól sikerült, hallottam, ahogy nagyot toccsan az előszoba gránit kövén. De ekkor az üvegajtón megjelent Lajos bácsi alakja, dühösen tépte fel az ajtót, én egy másodpercre kővé meredtem, az utolsó pillanatban kiadtam az utasítást, futás, Bufla! Azzal Bufla Benő elkezdett futni, én a nyakában egyensúlyoztam, a hajába kapaszkodtam, meg se álltunk a játszótérig.

Majdnem tökéletes


Fáradt vagyok. Ma nem akarok sehova menni.
Túl hideg van.
Megsülök.
Betört a körmöm.
Hideg a teám.
Utálom a hétfőt. A keddet is. Meg a többit.
Hajat kéne mosnom.
Tornázni kéne.
Fogyni kéne.
Ma sokkal öregebb vagyok.
Beülnék a kádba, de az nem elég bolygóbarát.
Jesszusom, elment a wifi! Hogy nézzem a Netflixet? Összemostam a fehéreket a piros zoknimmal, most mindenem rózsaszín. Nagyon haragudnál rám.
Leszakadt a táskám füle.
A szomszédomé meg eláll.
Valami büdös a hűtőben.
Venni kéne ebédet. De olyan fáradt vagyok. Rúzs nélkül sehova nem megyek. Hol a kulcsom?
A lépcsőházban parfüm és pálinka szag. Karsai néni felmos.
A Lánchídnál lopják a virágokat a körforgalomban. Mindjárt esik. Hova rohan ez a sok ember?
Mintha téged láttalak volna a zebrán. Csak a szemembe sütött a nap.
Minden nagyon drága. A farhát olcsóbb.
A pomelo rohadtul drága, jó, hogy lehet kapni.
Az emberek bosszankodnak és fáradtak és panaszkodnak. Én azért se fogok. Az élet szép. Csak hiányzol.
A pénztárosnő rágózik, és magában dúdol.
Hova tehettem a kocsikulcsomat?
Mindent elhagyok.
Mindenki elhagy.
Jó lesz a rántotta.
Nem látsz a szemedtől, kisanyám?
Nem tudok tolatni.
Nem tudlak feledni.
Kedvenc zöldségesemnél féláron van a pomelo, csak ma Örülök. Megdicsérte a rózsaszín ruhámat. Az egyik vevő harmincnak se nézett . Hazafelé egy idegen rám mosolygott. Kettesével futom a lépcsőket. Az elálló fülű szomszédomra mosolygok. Már nem vagyok fáradt.




A rabló, a félkegyelmű, meg a zsák pénz

-Á-á-áállj mmmár meg, Bbbbakos, nnnem bbírom tovább!
Két alak körvonala rajzolódott ki az éjszakai ködben, egy erős, magas, és egy csenevész, alacsony figuráé. A magas, akit Bakosnak hívtak, teli táskát vitt a kezében, de még így is sokkal gyorsabban ment, mint a kicsi. Hátrakiáltott :
-Gyere már, Janika, nem sétálni jöttünk.
-Jöjövök, sietek.
-Ide már nem jönnek utánunk a zsaruk, itt egy kapualj, kicsit várunk, aztán tovább megyünk.

  • Eeeel sse hihiszem, hogy megcsináltuk, kkkiraboltuk az aaarab pénzváltót!
  • Ne kiabálj már, hülye vagy? Ha rajtad múlt volna, ott maradunk, amilyen féleszű vagy.
  • Nnnne hharagudj, Bbakos, nem gondoltam, hogy nnnincs a kkkocsiban bbbenzin.
    -Persze, hogy nem gondoltad, miért is néznéd meg rablás előtt, hogy van – e a kocsiban benzin. Ezt az egyet bíztam rád, mert te tudsz vezetni, és van érvényes jogsid, nekem nincs. Erre odajössz egy olyan kocsival, ami menekülés közben leáll? Majdnem elkaptak miattad, te idióta!
  • Bbbbocs, mmajd legközelebb….
    -Nem lesz legközelebb, így is elég gazdag leszel, mit akarsz, hetente kirabolni valakit?
  • Nnem, cccsssak, ggondoltam, tartjuk a kkkapcsolatot.
  • Az eszed tokját, azt! Mit mondtál otthon az asszonynak, hova mentél ?
  • Pepecázni. Gggyyakran pppecázok, ppont itt, a Dunaparton is. Te Bakos!
  • Na mi az, hülye gyerek?
  • Te mmit cscscsinálsz a ppénzzel? Én vvveszek egy nnnagy hhházat, és ott éélek Pannikámmal. Aztán eeelviszem egy tengerpartra. Úgy ffogunk élni, mmint a kkirályok. Három gygyerekünk lesz, vvagy négy.
  • Neked tényleg elmentek otthonról, Janika? És mit fogsz mondani a rendőröknek, amikor behívnak és megkérdezik, hogy sikerült a félszuterénből palotát venni, mi? Majd azt mondod, futotta az arab pénzéből? Mehetsz vissza a börtönbe, te idióta!
  • Mmajd azt mondom, nynyertem aa llottón.
  • Aha, és hol a szelvény?
  • Eelhagytam.
  • Én vagyok a hülye, hogy egy ilyennel kezdtem, kellett nekem egy félkegyelművel szövetkeznem. De pont ezért választottalak, mert mindenki tudja, hogy egy kerékkel kevesebb van a fejedben, meg nincs senkid, csak a Pannikád, ő pedig ugyanolyan flúgos, mint te.
  • Pppannikám szeret eengem, és én is őt, és mmmost mmár gggazdagok vvagyunk.
  • Majd én megmondom mi lesz, ha nem akarsz megint börtönbe kerülni. Hazamész, útközben vehetsz a csarnokban egy halat, azt mondod, te fogtad. Tényleg, hol a botod? Csak azt ne mondd, hogy otthon hagytad!
  • Azért olyan hhülye nem vagyok, Bbakos! Kkivittem a Ddunapartra, a hhelyemre!
  • Szóval hazaviszed a halat meg a pecabotot, lefekszel aludni…
  • Eeez mmmenni fog, ezt sszoktam amúgy is cscsinálni.
  • Na látod. Amikor felkelsz, éled tovább a pitiáner kis életedet, nem nyúlsz a pénzhez legalább fél évig, érted?
  • Értem.
  • Dehogy érted, nem bírod tartani a szád.
  • Dddehogyisnem. A Pppanniért mmegteszem. Egy sszép ruhát ssem vehetek nneki? Vvagy egy kkarkötőt?
  • Azt mondtam, Janika, hogy fél évig semmit se, mit nem lehet ezen érteni?
  • Jjjó, nne kiabálj…
  • De kiabálok, mert elcseszed az egészet, pedig olyan egyszerű volt, minden úgy ment, mint a karikacsapás. Kivéve a kocsit, amiben nem volt benzin.
  • Bbbakos, megmutatod a ppénzt? Kinyitod a ttáskát? Nna, cscsak egy kkicsit.
    Bakos hosszan nézte Janikát, aztán lassan elkezdte húzni a táska cipzárját, a földre tette és kissé szétnyitotta azt. Janika letérdelt, és boldogan simogatta a pénz köteget, valamit gügyögött, mintha egy aranyos kiskutyát simogatna. Bakos ezalatt elővett a belső zsebéből egy pisztolyt, és gondolkodás nélkül tarkón lőtte a fiút.
  • -Túl sokat dadogtál – suttogta, majd felkapta a pénzzel telt táskát, elindult a Duna felé, át a hídon, a fegyvert beledobta a vízbe, és futásnak eredt. Az éjszaka sötétje beszippantotta, mintha ott se lett volna. Soha senki nem látta többé.

A SZEMTANÚ


Te szemét ribanc, hát így végezted, befalazlak a saját lakásodba, itt senki nem talál meg, és senki nem tudja, hogy bármi közünk volt egymáshoz. Jó, néha láthattak itt melós ruhában, de szerelő vagyok, ez normális. Mondtam, hogy ne akarj többet, mondtam, hogy nem válok el, ha Nancy megtudná, hogy te meg én… Kiadná az utamat. De te csak mondtad és mondtad, hogy neked több kell, na most itt az eredmény, becsomagoltalak ebbe a falba a fürdőszobában, új csempét is kapsz, hisz ezért jöttem, a csöveket kivésni, lecserélni, te nézted ki a mintát is, hát most itt van. Jó volt veled, Pamela, de meguntam a követelőzésedet, meg a zsarolásodat, hogy eljössz hozzánk és kitálalsz Nancynek, akinek mellesleg a fodrásza vagy, mit gondoltál, hogy egész életemben rettegni fogok, ha a nejem elmegy hajat festetni? Elvittelek Mexicóba is, mindent megtettem, csodálatos kalandjaink voltak, jók voltunk együtt, csak az az erőszakos természeted ne lett volna. Meg ez a hülye madár itt a konyhában, hogy idegesített, nem tudom, miért, talán mert annyit foglalkoztál vele, de semmi eredmény, csak nézett azokkal a meredt szemeivel. Egyszer ki is engedtem, de visszajött, úgy örültél neki, nekem sose örültél így, mert ő egy védtelen madárka, te meg egy fenevad vagy, mondtad nevetve. Igen, én Sam Morgan egy fenevad vagyok, jól mondtad. Eltüntettem a telefonodat, és minden nyomot, ami hozzám vezetne. Isten áldjon, drágám! Te meg, te ronda madár, remélem, elpusztulsz, mire bejön ide valaki. Nem engedlek el, úgyis visszajönnél, ostoba madár….

Kopogok, csengetek, semmi… Bekiáltottam: Pamela, én vagyok az, Jane, hoztam egy kis pitét, és megigazíthatnád a hajamat… Néma csend. Hazamentem a pitével, másnap visszamentem, tudja, Mrs. Fischer , a pite frissen jó. De ugyanaz. Semmi. Épp akkor érkezett a főnöke, azt mondta, Pam két napja nem ment dolgozni, a telefonja nem válaszol, eljött megnézni, mi van vele, hátha beteg, ilyen még nem fordult elő. Mondtam neki, hogy többször is kerestem, de nem jártam sikerrel, ez gyanús, nem vall Pamelára. Nem volt mit tenni, hívtuk a rendőrséget, mindent elmondtunk, amit tudtunk, aztán minket elküldtek, ők meg ott maradtak késő estig. Most mondja, Mrs. Fischer, mi lehet azzal a szegény lánnyal? Lehet, hogy csak hirtelen el kellett utaznia, bár tudtommal nem volt senkije. Olyan magányos volt, egész nap csak dolgozott, itthon meg csak a madarával beszélgetett. Egész kicsi fióka korában találta, kipottyant a fészekből, ő befogadta, etette-itatta, egy nagy ketrecben tartotta, hogy legyen mozgástere. Most meg, mikor beengedtük a rendőröket, már alig élt szegény, elfogyott a vize. Lehet, hogy befogadom, ha nem kerül elő Pam. Mit, gondol, Mrs. Fischer, találtak valamit a rendőrök?

Hát, főnök, ez egy igazán különleges eset. Bementünk a házba, minden a legnagyobb rendben, dulakodásnak nem volt nyoma. Az az öregasszony a pitéjével állandóan követett, és be nem állt a szája. Aztán odament a madárhoz, adott neki friss vizet, mert már eléggé rottyon volt szegény jószág. Valami Bibi a neve, vagy, Dodi? Na mindegy, lényeg az, kitessékeltük az idős hölgyet, meg az eltűnt személy főnökét,egy negyvenes, jól öltözött nőt, és végignéztünk mindent a lakásban. Egyszercsak valaki megszólalt: befalazta Sem Morgan, a fenevad! Először azt hittem, az egyik nyomozó beszélt, de nem, a madár volt az! Odamentem, megkérdeztem tőle: hol van Pamela? Erre a madár teljesen tisztán megismételte:befalazta Sam Morgan, a fenevad! De hova, hol keressük? Erre már nem válaszolt a madár, de véletlenül nyitva maradt a kalitkája, és kirepült, egyenesen a fürdőszobába, és ott azt a ronda zöld csempét kezdte kocogtatni a csőrével, mintha azt akarná mondani: ide gyertek, itt van. Hittem is meg nem is, de gondoltam, hátha… Elkezdtük bontani a falat a fürdőszobában, addigra megjöttek a helyszínelők is. Képzelje, főnök, a nő tényleg be volt falazva a fürdőszoba csempéje mögé, pont ahol a madár mutatta. Pamelát megfojtották, dulakodásnak a nyomai voltak rajta, ütések, ez a Sam Morgan mielőtt megölte, kékre-zöldre verte. A halottkém szerint a hölgy két hónapos terhes volt. Sem Morgant könnyen megtaláltuk, épp otthon kertészkedett. Nagyon elcsodálkozott, hogy ilyen hamar a nyomára bukkantunk, tudja, főnök, ez a Sam az a típus, aki mindig mindent jobban tud mindenkinél. Amikor megtudta, hogy a madár vezetett minket a nyomára, idegesen üvölteni kezdett: az a rohadt madár, tudtam, hogy egyszer megszólal, hogy miért nem tekertem ki a nyakát, átkozott madár! Mr. Morgant őrizetbe vettük, életfogytig bent marad, valószínüleg, a madarat a hadnagy magához vette, nagyon vigyáz rá, hisz ő a szemtanú…. Meg azt hiszem, meg is kedvelte. Ez volt pályafutásom legkülönösebb, és egyben legegyszerűbb esete.

A lánykérés

  • Szeretsz?
  • Szeretlek…
  • De hogy?
  • Nagyon.
  • Bővebben?
  • Adél, soha nőt így még nem szerettem, hálás vagyok a sorsnak, hogy megismertelek
  • Meg a citromoknak, amik elgurultak a parkolóban, mert kiszakadt a zacskó.
  • Igen, a citromok hoztak össze minket.
  • Aztán segítettél bepakolni a kocsiba a citromokat, aztán meghívtál ebédelni…
  • Igen, szép őszi nap volt.
  • Most meg tavasz van, ülünk a ligetben a padon, fagyit nyalunk, és jól érezzük magunkat, ugye, Feri?
  • Igen, drágám.
  • Mi jut eszedbe a tavaszról, Feri?
  • A szerelem, Adél, meg te.
  • És még?
  • Nem tudom… A fecskék?
  • Hideg, hideg… Hát a szülinapom!
  • Tényleg, említetted párszor…
  • És mit kérek szülinapomra?
  • Mit, Adél szívem?
  • Egy brill gyűrűt…. Tudod!?
  • Egy brill…. eljegyzési gyűrűt?
  • Igen, nagy gyémánttal a közepén.
  • De épp csak fél éve ismerjük egymást, nem korai ez?
  • Szóval te nem gondolod komolyan, ami köztünk van!
  • Dehogynem, de még előttünk az élet…
  • Most leszek harminc, és úgy terveztem, hogy öt év múlva már két gyerekem lesz. Különben is, mire várunk? Te egy menő fogorvos vagy, megvan mindened, már csak egy szerető családra van szükséged.
  • Ha nem is menő, de fogorvos vagyok, de nekem is vannak terveim, például az, hogy menő fogorvos legyek…
  • Hidd el, családdal hamarabb sikerül minden, én támogatnálak, este várnálak haza finom vacsorával…
  • Adél, te tudsz főzni?
  • Dehogy, sokkal jobb rendelni, nincs az a macera.
  • De a gyerek az nagy felelősség, azt nem lehet csak úgy egyik napról a másikra…
  • Képzeld el, lenne egy fiunk, aki pont olyan okos lenne, mint te, és lenne egy kishúga, aki rám hasonlítana, annyiszor elképzeltem már, neked semmi dolgod nem lenne, majd átjön az anyám segíteni, vagy hívunk egy dadust, mindent megoldok.
  • Nem lehetne ezt elhalasztani jövő tavaszra? Ha akkor is együtt leszünk, akkor szívesen…
  • Ferenc, te kibúvót keresel?
  • Én? Dehogy, csak fél év nagyon kevés…
  • Te mentegetőzöl.
  • Dehogy, drágám, én csak…
  • Akkor szégyellsz, hogy csak egy egyszerű eladó vagyok…
  • Jaj, dehogy, Adél…
  • És azt is utálom. Igen, utálom a munkámat, én családot szeretnék, ott tudnék kiteljesedni igazán, úgy, mint te a fogászaton. Azt hittem, te más vagy, mint a többi, hogy nem félsz a felelősségtől…. én csak boldog akarok lenni veled, már az is baj?
  • Jaj, Adél, ne sírj, tudod, hogy azt nem bírom. Tessék, itt egy zsebkendő. Na, szívecském, ne tegyél tönkre!
  • Akkor kapok gyűrűt?
  • Majd megbeszéljük…
  • Ezen nincs mit megbeszélni, és azt mondtad, hogy szeretsz, és én vagyok a legjobb dolog az életedben. Pedig én már az esküvői ruhát is kinéztem, magam előtt látom az egészet, ahogy bevonulunk a Bazilikába….
  • Hogy hova?
  • Csak ott fér el az egész násznép, mivel szerencsére neked nincs nagy családod, ötszáznál nem leszünk többen..
  • Jesszusom, mekkora családod van neked?
  • Meg kell hívni a Babi néniéket Ausztráliából, az már alapból vagy harminc ember. Aztán Kanadából a Csöpit, a három gyereket, meg Putnokról a tizenkét unokatestvéremet a családjukkal, a barátnőimet…
  • Adél, kérlek, elég! Ne, ne, ne, nehogy elkezdj megint sírni, drágám, mindennek eljön az ideje. Na, ne bőgj, majd mindent megbeszélünk, hallod? Ha csak a gyűrűről van szó veszek neked…
  • Tényleg?
  • Hát… lehet… Na jó, igen, csak ne bőgj, kérlek! Mi ez? A tiéd csörög?
  • Várj csak… igen, de most nem veszem fel.
  • Dehogynem, vedd csak fel. – Na jó… Anyuci?! Te vagy? Épp a legjobbkor hívtál, nagy újságom van számodra, a Feri pont most kérte meg a kezem… Igen, jól hallod, á, nem, csak még szipogok, örömömben sírtam… Anyucikám, én olyan boldog vagyok, hívjad a Csöpiéket, meg a putnoki rokonokat, legkésőbb szeptemberben esküvő! Majd otthon mindent részletesen elmesélek, jó? Puszi!

Az ablak

Aznap reggel nagyon izgultam a matek miatt. Amióta hetedikes lettem, nehezen ment, mindig gyomorgörcsöm volt dolgozatírás előtt. Az iskolát szerettem, sok barátom volt, de néhány tantárgyat megszűntettem volna. Még sötét volt, amikor elindultam, mert nulladik órám volt, felzárkóztatás, persze, hogy matekból. Észrevettem, hogy rosszul gomboltam be a kabátomat, a piros bundás kabátot, amit úgy szerettem. Fehér prémsapkát hordtam hozzá, úgy néztem ki, mint egy kislány mikulás. A sapkától nagynak tűnt a fejem, és úgy a szemembe húztam, hogy alig látszott az arcom, csak egy nagy szőrös fehér gömb imbolygott a piros kabát fölött. A nagymamám nagyon közel lakott, volt egy titkos rituálénk, suliba menet kint lógott az ablakban, várta, hogy mikor járok arra, és leintegetett a negyedikről. Kezével intett, hogy menjek fel, és én felszaladtam, kicsit beszélgettünk, közben ő a konyhában serénykedett, mindig sütött valamit. Különleges kapcsolatom volt a nagyimmal, ő nevelt fel, mert a szüleim dolgoztak. Jobban szerettem őt bárkinél, soha nem mondta, hogy most nem érek rá, ne zavarj. Miközben gyúrta a tésztát, meséket talált ki, később ketten álmodtuk meg a történeteket. De amióta felsős lettem, egyre ritkábban értem rá, és amikor felnéztem, és ő intett, hogy menjek, én elmutogattam, hogy nem tudok, sok a dolog. Olyankor hosszan integettünk egymásnak, amíg be nem kanyarodtam a sarkon. Ez volt a nap fénypontja reggel, és délután is, hazafelé. Ahogy rákanyarodtam az utcára, egyből felnéztem a negyedik emeletre, és a nagyi fekete kendős feje ott kukucskált, és jött az integetés meg a pantomimezés. Bár tudtam, hogy amikor nulladik órára megyek, nincs az ablakban, én mégis mindig felnéztem,többször is, hátha mégis kinéz, de nem… Aztán már csak a matek doga körül jártak a gondolataim, ha ez rosszul sikerül, félévben lehet, hogy a hármast se kapom meg. Még sose voltam kettes semmiből, mit szólnak a szüleim, még a múltkori hármast se tudják, megpróbálom karácsony utánig titkolni, a nagyi persze tudja, ő mindent tud rólam, ő a szövetségesem. Még két nap, és itt a téli szünet, ezt már féllábon is…
A doga nagyon nehéz volt, de talán megkapom a hármast, ezen gondolkodtam hazafelé menet. Amint bekanyarodtam az utcánkba, egyből felnéztem, vártam, hogy megjelenik nagyanyám kendős feje. De ehelyett anyám intett az ablakban, hogy menjek fel. Festett vörös haja szinte lángolt a téli napsütésben. Mit keres itt ilyenkor anyám? Miért nincs a munkahelyén? Hirtelen dió nagyságúra zsugorodott a gyomrom. Biztos megtudták a matekot, de honnan? Már futottam a lépcsőn felfelé, amikor eszembe jutott, hogy a múltkor anyám találkozott a Karsai szüleivel a közértben, és hosszan beszélgettek… De miért érdekelné a Karsai anyját az én matek hármasom? A harmadikra érve belémhasított a félelem: csak nem a nagyival van valami? Még soha nem volt beteg… Azalatt a pár másodperc alatt, míg az ajtóhoz értem, megpróbáltam imádkozni, de nem tudtam, hogy kell, a mi családunk teljesen ateista. Mégis úgy éreztem, ide valami földöntúli segítség kell… Istenem, ha hallasz, csak a nagyit ne vidd el, ugye meggyógyul….inkább bukjak meg matekból, meg fizikából is… Így alkudoztam Istennel, míg benyitotam az ajtón. A szobában ott ült anyám, apám és a nagynéném. Olyan csend volt, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha lett volna ebben a decemberi hidegben. A nagynéném, ahogy meglátott, elkezdett hangosan jajgatni, zokogni, és csak akkor láttam meg a nagyit, aki az ágyban feküdt, nyugodtan és derűsen, mintha valami szépet álmodna. Anyám a fülembe súgta: búcsúzz el a nagymamádtól. Én odahajoltam, egész közel a nagyi füléhez, és a kezemmel finoman rázogattam a vállát, úgy, hogy ne lássa senki: nagyi, ne csináld, kelj már föl, hallod? Suttogtam a fülébe. Hallod, nagyi, ne csináld… De a nagyi nem mozdult.
Szóltam anyámnak, hogy hazamegyek , ő bólintott, én meg szaladtam lefelé a lépcsőn, és közben úgy éreztem, mindjárt megfulladok, mintha egy ökölnyi vattadarabot nyeltem volna le, próbáltam felköhögni, de nem jött ki, sőt egyre csak dagadt, már alig kaptam levegőt. Otthon magamra zártam az ajtót, nehogy valaki hazajöjjön, és a biztonság kedvéért a fürdőszoba ajtót is bereteszeltem, leültem a puha szőnyegre, nekidőltem a meleg radiátornak, a meleg kicsit megnyugtatott, és egyszercsak kitört belőlem a sírás, mint egy megáradt folyó, haragudtam Istenre, hogy nem hallgatott meg, és nem tudom, mit sirattam jobban, a nagymamám elvesztését, vagy azt, hogy tudtam, aznap véget ért a gondtalan gyerekkorom.

A nő, a macska meg az utolsó lehetőség…

Minden reggel korán kelsz, már megszoktad , ugyanazok a rutin mozdulatok, kávé, pirítós, tusolás, úgy nézegeted a falon az órát, mintha időre mennél valahova, de aztán eszedbe jut, hogy ja igen, ma se mész sehova. Egyetlen társad a cicád, Micike, neki mesélsz mindennap, miközben fésülgeted. – Negyvenhét múltam, kiscicám, és nem tudok semmit felmutatni, se gyerekem, se férjem, se barátaim, se testvérem, és már munkám sincs, már egy éve bezárt a kávéház, ahol vezető helyettes voltam. Jelentkeztem mindenhova, takarítónőnek, csomagolónak, senkinek nem kellek, csak te vagy nekem. A férjem, Robi, hamar meghalt szegény, azóta egyedül vagyok, az a régi néhány barát valahol külföldön, vagy ők is bajban. Minden követ megmozgattam, semmi… Odamész a hűtőhöz, kinyitod, pár tojás még van, ebédre bundás kenyér lesz, úgyis szikkadt már az a pár maradék szelet. Ha belegondolsz, igazából nem félsz a jövőtől, mert nem is gondolsz bele. Nem akarsz. Valahogy mindig volt, most miért lenne másképp? Pedig már a nagymama antik kredencét is eladtad, a horgolt csipkéket, az ezüst kanalakat (a többi evőeszközt már évekkel ezelőtt, amikor összejöttél azzal a szemét hazug Ernővel, aki mindenedből kiforgatott, akkor elhatároztad, soha többet férfiak…), mindent pénzzé tettél. Micike a kanapéról néz rád élénkzöld szemekkel, elégedetten nyalogatja a száját, finom volt a reggeli. Így telnek a napok, megnézel pár filmet, olvasod a régi kedvenceidet, délután, estefelé az ablakon bámulsz ki, nézed az embereket, ahogy sietnek dolgukra, vagy csókolóznak a padon, hozzák a gyereket a suliból, beszélgetnek, nevetgélnek, te meg egyre magányosabbnak érzed magad, nem azért, mert egyedül vagy, hanem azért, mert nem hiányzol senkinek, a telefonod is egyre ritkábban csörög,te meg nem hívsz senkit, mert felmondtad az előfizetést, és vettél egy olcsó feltöltőkártyát. Az egyik szekrény mélyén találsz egy üveg bort, kibontod, csak úgy pohár nélkül meghúzod. Biztos, hogy jó ötlet ez? Kérdi Micike a kanapéról. Mióta tudsz te beszélni, lepődsz meg, nem, nem jó ötlet, de nincs jobb. Ha belegondolok, micsoda pezsgés volt a kávéházban még tavaly is, mert nem akármilyen hely volt az, csak turisták jártak oda, nem magyar ember zsebéhez mérték, ezerkettő volt egy sima presszókávé, de volt saláta, sütemény, mennyit hoztam haza, miért dobtam volna ki, semmi baja nem volt neki, a kétnapos zacher tortánál nincs finomabb… Jól meghúzod az üveget, ránézel a macskádra, aki rosszallóan rázza a fejét. Érzed, hogy fejedbe szállt a bor, sosem voltál ivós, na mi van, hülye macska, mit ingatod azt a nagy fejedet? Ha olyan okos vagy, mondd meg, mit kéne csinálnom? Az elmúlt néhány hónapban minden nap munkát kerestem, de nem kellek sehova, pedig hidd el, bármit elvállalnék… Bármit? Kérdez vissza Micike, és erre te csak nagyokat bólogatsz. Az ősi mesterség a nők utolsó lehetősége, mondja a cica bölcsen. Én tényleg nem vagyok normális, nogy a Micivel beszélgetek, motyogod magadban, miközben jól meghúzod a borosüveget. Kiiszod az utolsó kortyot is, és ott a konyhaszéken, az asztalra borulva elalszol…
Néhány óra múlva ébredsz, nyúzottan, fejfájósan, még mindig ugyanaz a nap van, a bundás kenyér kimaradt, mondod magadban, szóval ilyen a macskajaj, sosem voltál nagyivó, ezt is meg kellett próbálni, rutinos mozdulatokkal fölteszel egy friss kávét, esküszöl a kotyogósra, majd kinyitod a hűtőt, hogy kivedd a tejet, mert a kávé tejjel a legjobb, meg pár csepp mézzel, de az már elfogyott, jó lesz a cukor is, de mi a fene van, miért nem világít a hűtő, ennek is most kellett elromlania, persze, mörfi, de nem, mert a mikró sem indul, akkor már kicsit idegesen nyúlsz a villanykapcsoló felé, és igen, jól sejtetted, kikapcsolták az áramot. Ettől teljesen kijózanodsz, ránézel a macskára, ő visszanéz, hosszan néztek egymás szemébe, ti már szavak nélkül is…. Felhajtod a kávét, feketén, aztán bemész a fürdőbe, letusolsz, kinyitod a gardróbod mindkét szárnyát, és hosszan, gondosan válogatod ki a ruhadarabokat, mintha fontos találkozóra mennél. Odakint szép tavaszi nap van, a koktélruha mellett döntesz, hozzá egy vagány fehér bőrdzseki, magassarkú. Beletúrsz a hajadba, még mindig olyan szép dús és hullámos, szépen keretezi az arcodat. Feltűzöd egy francia csattal, de aztán mégis kiengeded, így fiatalosabb. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, egy tekintet a cicára, majd sietek, vacsorára itt leszek, mondod, és kilépsz a lakásból. A lakótelepen nem sokan járkálnak, néhány anyuka a gyerekkel, de te nem ismersz senkit, reggeltől estig dolgoztál, hétvégeken is, csak karácsonykor meg húsvétkor voltatok zárva. Úgy mész az emberek között, mint aki nem is itt lakik, csak vendégségbe jött valakihez, felszállsz a buszra, te jó ég, a maszkom hol a csudában van, na végre, itt volt a zsebemben, mész pár megállót, leszállsz ott, ahol már vége a lakótelepnek, csak fák vannak, meg egy lepukkant raktárépület. Elindulsz a főút mellett, itt már nem jár gyalogos, csak autók suhannak a kétsávos úton. Megállsz, visszanézel a menetiránnyal szembe, nézed, ahogy jönnek sorra a kocsik, és miközben hajadat az arcodba fújja a tavaszi szél, azt várod, hogy valamelyik autó lelassítson és megálljon melletted.

A nő, a macska meg az utolsó lehetőség… Minden reggel korán kelsz, már megszoktad , ugyanazok a rutin mozdulatok, kávé, pirítós, tusolás, úgy nézegeted a falon az órát, mintha időre mennél valahova, de aztán eszedbe jut, hogy ja igen, ma se mész sehova. Egyetlen társad a cicád, Micike, neki mesélsz mindennap, miközben fésülgeted. – Negyvenhét múltam, kiscicám, és nem tudok semmit felmutatni, se gyerekem, se férjem, se barátaim, se testvérem, és már munkám sincs, már egy éve bezárt a kávéház, ahol vezető helyettes voltam. Jelentkeztem mindenhova, takarítónőnek, csomagolónak, senkinek nem kellek, csak te vagy nekem. A férjem, Robi, hamar meghalt szegény, azóta egyedül vagyok, az a régi néhány barát valahol külföldön, vagy ők is bajban. Minden követ megmozgattam, semmi… Odamész a hűtőhöz, kinyitod, pár tojás még van, ebédre bundás kenyér lesz, úgyis szikkadt már az a pár maradék szelet. Ha belegondolsz, igazából nem félsz a jövőtől, mert nem is gondolsz bele. Nem akarsz. Valahogy mindig volt, most miért lenne másképp? Pedig már a nagymama antik kredencét is eladtad, a horgolt csipkéket, az ezüst kanalakat (a többi evőeszközt már évekkel ezelőtt, amikor összejöttél azzal a szemét hazug Ernővel, aki mindenedből kiforgatott, akkor elhatároztad, soha többet férfiak…), mindent pénzzé tettél. Micike a kanapéról néz rád élénkzöld szemekkel, elégedetten nyalogatja a száját, finom volt a reggeli. Így telnek a napok, megnézel pár filmet, olvasod a régi kedvenceidet, délután, estefelé az ablakon bámulsz ki, nézed az embereket, ahogy sietnek dolgukra, vagy csókolóznak a padon, hozzák a gyereket a suliból, beszélgetnek, nevetgélnek, te meg egyre magányosabbnak érzed magad, nem azért, mert egyedül vagy, hanem azért, mert nem hiányzol senkinek, a telefonod is egyre ritkábban csörög,te meg nem hívsz senkit, mert felmondtad az előfizetést, és vettél egy olcsó feltöltőkártyát. Az egyik szekrény mélyén találsz egy üveg bort, kibontod, csak úgy pohár nélkül meghúzod. Biztos, hogy jó ötlet ez? Kérdi Micike a kanapéról. Mióta tudsz te beszélni, lepődsz meg, nem, nem jó ötlet, de nincs jobb. Ha belegondolok, micsoda pezsgés volt a kávéházban még tavaly is, mert nem akármilyen hely volt az, csak turisták jártak oda, nem magyar ember zsebéhez mérték, ezerkettő volt egy sima presszókávé, de volt saláta, sütemény, mennyit hoztam haza, miért dobtam volna ki, semmi baja nem volt neki, a kétnapos zacher tortánál nincs finomabb… Jól meghúzod az üveget, ránézel a macskádra, aki rosszallóan rázza a fejét. Érzed, hogy fejedbe szállt a bor, sosem voltál ivós, na mi van, hülye macska, mit ingatod azt a nagy fejedet? Ha olyan okos vagy, mondd meg, mit kéne csinálnom? Az elmúlt néhány hónapban minden nap munkát kerestem, de nem kellek sehova, pedig hidd el, bármit elvállalnék… Bármit? Kérdez vissza Micike, és erre te csak nagyokat bólogatsz. Az ősi mesterség a nők utolsó lehetősége, mondja a cica bölcsen. Én tényleg nem vagyok normális, nogy a Micivel beszélgetek, motyogod magadban, miközben jól meghúzod a borosüveget. Kiiszod az utolsó kortyot is, és ott a konyhaszéken, az asztalra borulva elalszol… Néhány óra múlva ébredsz, nyúzottan, fejfájósan, még mindig ugyanaz a nap van, a bundás kenyér kimaradt, mondod magadban, szóval ilyen a macskajaj, sosem voltál nagyivó, ezt is meg kellett próbálni, rutinos mozdulatokkal fölteszel egy friss kávét, esküszöl a kotyogósra, majd kinyitod a hűtőt, hogy kivedd a tejet, mert a kávé tejjel a legjobb, meg pár csepp mézzel, de az már elfogyott, jó lesz a cukor is, de mi a fene van, miért nem világít a hűtő, ennek is most kellett elromlania, persze, mörfi, de nem, mert a mikró sem indul, akkor már kicsit idegesen nyúlsz a villanykapcsoló felé, és igen, jól sejtetted, kikapcsolták az áramot. Ettől teljesen kijózanodsz, ránézel a macskára, ő visszanéz, hosszan néztek egymás szemébe, ti már szavak nélkül is…. Felhajtod a kávét, feketén, aztán bemész a fürdőbe, letusolsz, kinyitod a gardróbod mindkét szárnyát, és hosszan, gondosan válogatod ki a ruhadarabokat, mintha fontos találkozóra mennél. Odakint szép tavaszi nap van, a koktélruha mellett döntesz, hozzá egy vagány fehér bőrdzseki, magassarkú. Beletúrsz a hajadba, még mindig olyan szép dús és hullámos, szépen keretezi az arcodat. Feltűzöd egy francia csattal, de aztán mégis kiengeded, így fiatalosabb. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, egy tekintet a cicára, majd sietek, vacsorára itt leszek, mondod, és kilépsz a lakásból. A lakótelepen nem sokan járkálnak, néhány anyuka a gyerekkel, de te nem ismersz senkit, reggeltől estig dolgoztál, hétvégeken is, csak karácsonykor meg húsvétkor voltatok zárva. Úgy mész az emberek között, mint aki nem is itt lakik, csak vendégségbe jött valakihez, felszállsz a buszra, te jó ég, a maszkom hol a csudában van, na végre, itt volt a zsebemben, mész pár megállót, leszállsz ott, ahol már vége a lakótelepnek, csak fák vannak, meg egy lepukkant raktárépület. Elindulsz a főút mellett, itt már nem jár gyalogos, csak autók suhannak a kétsávos úton. Megállsz, visszanézel a menetiránnyal szembe, nézed, ahogy jönnek sorra a kocsik, és miközben hajadat az arcodba fújja a tavaszi szél, azt várod, hogy valamelyik autó lelassítson és megálljon melletted.