Jó reggelt, engem ideküdtek, hogy rakjak össze egy szekrényt, régóta itt lakik? Még sose láttam, pedig én mindenkit ismerek a faluban. Hol az a szekrény? Ez itt? Ebben a dobozban? Ebbe a lapos dobozba hogy a csudába fér el egy szekrény? Jesszusom, ez a zacskó tele van csavarokkal meg tiplikkel… Meg tudom én ezt csinálni, keziccsókolom, csak nem akarom. Nekem azt mondta a Károly, hogy csak egy kis polc… De ennyi csavar hozzá minek? Meg aztán nem hoztam fúrót se, meg ragasztót se, hogyan kezdjek így neki? Már megint árvert ez a Károly, mit képzel, van énnekem időm ilyesmire? Úgy rángatott ki a kocsmából. A reggeli első felesemet se ihattam meg. Megmondom őszintén, így nem tudok dolgozni, inkább holnap visszajövök… Vagy ma megcsináljuk, ha segít nekem, mert hát ez két emberes munka, tetszik tudni… Egyedül hogy? Semmi eszközöm, honnan szedjek én ragasztót? Mert valahogy össze kell ragasztani a polcokat, az fix, meg dübelezni is kéne. És fúrója gondolom, nincsen, azt is nekem kéne hozni? A férje nem tudná összerakni? Mert csináltam én már ilyet, hajjaj, de mennyit, de akkor nem ilyen kis dobozban volt… Biztos, hogy ebben van a szekrény? Hát, keziccsókolom, ez tiszta sor, nem bonyolult ez, sőt nagyon könnyű, azt hittem, valami komolyabb munka lesz, de ennek én most nem kezdek neki, a Károly meg keressen másik bolondot, nincs énnekem idóm ilyesmire, elég dolgom van enélkül is, már megint fölöslegesen tekertem ide ebben a melegben, na viszontlátásra, mondja meg a Károlynak, hogy mással szórakozzon!

Emberi természet

Kapcsolgatom a tévét,érdekes, hogy többszáz csatornám van, és sehol egy normális műsor. Megállok egy percre a híreknél, reménykedve, hogy ma javulás várható, hogy betetőzött a járvány. És tényleg, azt hallom, most majd lazítanak a szigorításon, nem lesz itt baj, halleluja, azért csak óvatosan, de most már dereng valami az alagút végén. Egy másik adón is ugyanezt mondják, akkor biztos így is van. De hallottam mást is. Vannak olyan emberek, akik annyira félnek vagy túl óvatosak, hogy amikor kiderült, hogy állat is megfertőzödhet, akkor egy laza mozdulattal kivágták az utcára a kis kedvencet. Nehogy megfertőzze a családot. Nem akartam hinni a fülemnek. A menhelyek tele vannak kidobott kutyákkal, mert a gazdájuk félt, hogy beviszik a házba a betegséget. Először is azt nem értem, hogy az ilyen embernek minek kutya. Miért nem vesz inkább aranyhalat, azzal nincs gond. Vagy ha mégis, hát lehúzza a vécén és megoldódik a probléma. Másodszor meg azt nem értem – bár nem akarok ötleteket adni, Isten őrizz – hogy a kutya után megy a gyerek, vagy anyós, após, nagymama? Ők is terjeszthetik a kórt. Aki egy kutyát ki tud rakni, az egy emberrel is meg tudja tenni. Mi ez a gonoszság az emberben? Csak azt ne mondjátok,  hogy túlélési ösztön, vagy hogy ilyen az emberi természet. Lehet, hogy naiv vagyok, de szerintem nem ilyen az ember, csak ilyenné alakul, vagy alakítják. Elültetik bennünk a félelem magját, hogy okkal vagy ok nélkül, az most mellékes, az egy külön történet, és ez a mag  egyszercsak óriási pánikot terem, ami ráadásul ragadós, így születnek a rémhírek is, tovább terjed, dagad az egész és ebben a félelemben olyan dolgokat tesz némely ember, hogy a többi szégyelli magát helyette. Így teszek én is, szégyellem magam azok helyett, akik kidobták a kutyájukat, de mert én örök pozitív gondolkodású vagyok, remélem, sok ember elgondolkodik azon, hogy örökbe kéne fogadnia egy négy lábú barátot, egyrészt azért, hogy megmentsen egyet a sokból, másrészt hogy soha ne érezze magát egyedül. Mert akárhonnan nézem, az ember igenis társas lény. Ezért nem tudunk otthon ülni hetekig, vírus ide vagy oda, emberek közé vágyunk, ki a természetbe, beleszippantani a tavaszi levegőbe, utazni, mozogni, beszélgetni, vásárolni, moziba, színházba menni, enni, inni, nevetni, és ezeket az élményeket másokkal is megosztani. Mert ilyen az emberi természet… 

A nagymama kenyere


Tiszta ragacs a kezed, szórj egy kis lisztet alá, úgy gyúrd tovább. Nem kell erőből, csak ügyesen. Nem először csinálod, már kiskorodban is folyton nézted, hogyan kell. Én meg azt mondtam: kisunokám, ez a család túlélő kenyere, ha bármi baj van, háború, éhínség, válság, elkészíted, ezt egy hétig is lehet enni. Úgy, most takard le, hadd pihenjen. Addig takarítsd le az asztalt. Te jó ég, anyád még mindig ezt az étkészletet használja? Hogyhogy nem törtétek el? És ez a konyharuha! Ha nem pamutból van(márpedig ez nem abból van!), nem ér semmit se. Na jó, legalább tiszta… Nem zsörtölődöm, csak tudod, minden háziasszonynak megvannak a kis mániái. Emlékszem, milyen rossz evő voltál, szüleid nagyon aggódtak, és állandóan orvoshoz vittek, mert féltek, hogy éhen fogsz halni. A mi családunkban fontos az evés, főleg a közös evés, de te ebben nem tudtál részt venni, csak ültél a teli tányér előtt. Hosszas kísérletezés után kiderült, hogy egy dolgot nagyon szeretsz, és ez a sültkrumpli. Én mindig sütöttem neked, amikor hazajöttél, de egyszer nem volt itthon krumpli. És semmi más sem. Elővettem a lisztet, élesztőt, és amíg gyúrtam a tésztát, meséltem neked. Nagy szemekkel figyeltél, imádtad a meséket, később, amikor megtanultál olvasni, órákon át bújtad mindig azt az egy könyvet, ami volt itthon. A mese végére elkészült a túlélő kenyér, ami szó szerint segített túlélni a gyerekkorodat. Pár évre rá már mindent ettél, mai napig fontos a közös evés számodra is. Hallom, a múltkor valami perzsa étteremben voltatok. Biztos finom volt, de a házi kosztnál nincs jobb. Tudom, most megváltozott a világ, mindenki egyenlő mindenkivel, de az a lány, aki nem tud főzni, az ne akarjon családot. Engem a nagypapád nem csak a szépségemért vett el, hanem mert szorgalmas voltam, házias, kellett még két kéz az állatokhoz, a kerthez, a munkához. Akkoriban ha egy lány nem volt házias, az pártában maradt, és az nagy szégyen volt. Persze gazdagéknál a vagyon volt a fontos, de mi szegények voltunk. Megéltünk háborút, éhinséget, diktatúrát, gazdasági válságot, de túléltük. Kisunokám, már felnőtt nő vagy, mindened megvan, de jöhetnek még ínséges idők, ne feledd öreg nagyanyád régi receptjét, manapság úgyis olyan vacak kenyeret lehet kapni a boltokban, süsd meg néha, és a sót ki ne felejtsd, mint a múltkor! És ha lenne egy kis időd ebben a rohanó világban, kijöhetnél néha hozzám a temetőbe, ott csend van és nyugalom, leülhetnél arra a kis padra a sírom mellett, és ha már ott vagy, a nagy hidegben megrepedt a kőváza, ki kéne cserélni. És az avar is beborította a sírkövemet. De nem panaszkodom, tudom, hogy elfoglalt vagy, vigyázz magadra, és süsd azt a kenyeret!

Egy szingli feljegyzései

Gézukám, ma nagyon jó napom volt, mert hosszú idő után először sétáltam egy nagyot, kisétáltam a Feneketlen tóig  és igazából most csodálkoztam rá, hogy vírus ide vagy oda, a természet nem állt meg, virágoznak a fák, zümmögnek a méhek, és gyönyörűen süt a nap. Annyira nem akaródzott hazamenni, hogy leültem egy padra, és ott sütkéreztem mozdulatlanul, mint a  gyík a kövek között. Ennyire még nem tett boldoggá a napon ücsörgés, éreztem, amint a csontomig felmelegszem, úgy éreztem magam, mint egy elem, amit most töltenek fel. Mert szedem én a D vitamint, de az nagyon nem ugyanaz, mint amikor a naptól kapom az energiát. Csupa pozitív gondolat járt a fejemben, az, hogy jó élni, jó ott ülni a padon, nézni az arra járó embereket, és rajtuk is azt láttam, hogy örülnek  a szép időnek. Csak a maszkok látványa emlékeztetett a valóságra, ezért behunytam a szemem, a nap felé fordítottam az arcomat, és egyre jobban kezdtem befelé figyelni, kizárva a külvilágot. Talán egy kicsit el is bóbiskoltam, mert beugrottak egy régi emlék, öt vagy hat lehettem, amikor Szemesen nyaraltunk a kempingben. Fogtam a gumimatracot, behúztam a Balatonba, és a kezemmel evezni kezdtem. Ebben a nagy munkában – meg a délutáni alvóidőm közeledtével – ott a matracon elaludtam. Arra ébredtem, hogy két tizenéves nagyfiú vezet matracostul kifelé, mert annyira besodort a víz, hogy ott már senki sem járt. Amikor anyám meglátott a két nagyfiúval – már sötétben értem haza – szó nélkül magához ölelt, és percekig így maradtunk csendben. Ma is hálás vagyok, amiért nem kiabáltak velem.  Valami hasonlót éreztem ott, a Feneketlen tónál a padon ülve, valami kellemes védóburkot magam körül, és a végtelen nyugalmat, és a bizonyosságot, hogy minden rendben lesz. Ekkor kizökkentem a nyugalomból, mert eszembe jutott, hogy nemsokára anyák napja lesz. Magamban mosolyogva felhívtam anyukámat, és meghívtak magamhoz ebédre, de nem rendelt kajára, hanem a saját főztömre. Mutti csak ámuldozott, hogy mi ütött belém, néhány hete még a sütőt se tudtam bekapcsolni, most meg főzni akarok. A sütőt tényleg nem tudom bekapcsolni, de egy krémlevest meg valami tésztát össze tudok ütni fönn a gázon. Alig várom már, de a gyermekkorom óta hagyományos orgona lopás sem fog elmaradni. Boldogan hazasétáltam, mint aki megvilágosodott, és megjelent neki Szűz Mária, valami indokolatlan boldogság és biztonságérzet járt át a csontomig. Minden rossz ellenére bizakodva néztem előre, a jövőre, az életemre. Egyszerre eltűnt belőlem az a részem, amelyik mindig bizonytalan, nem hiszi, hogy valaha lesz családja, vagy hogy valaki úgy tudja őt szeretni, ahogy van, játszmák nélkül. Honnan bennem ez a belső mosoly, Gézukám? Lehet, hogy ez a kis relax a napon úgy hatott rám, mint egy teljesen absztinensre a pia. Eszembe jutott egy barátnőm mondata egy híres operettből (amúgy egyikünk sem csípi ezt a műfajt), amikor valaki  bajban van, vagy egy rossz életszakaszban, azt mondja: ne búsulj, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér. És lesz. 

Egy szimgli feljegyzései


Gézukám, igazán nem akarlak
használni, de te vagy az egyetlen, aki megért. Már nem is tudom, hogy hanyadik hete ülök itthon, minden nap egyforma, a húsvét is olyan volt, mintha nem is lett volna. Máskor húsvétkor elmegyünk a barátnőimmel ebédelni, kitárgyaljuk az aktuális pasikat (már akinek van), és közben általában finom báránybordákat rágcsálunk. Rájöttem, hogy az igazi közösségi élet nem a fészen vagy az instán van, hanem a való életben. Képzeld, Gézukám, a múltkor akkora blama volt, nagyon ritkán megyek vásárolni, mert rendesen parázok ettől a vírustól, de a múltkor rájöttem, hogy nincs itthon tejföl, márpedig a túrógombóc tejföl nélkül olyan, mint a Mona Lisa mosoly nélkül. Szóval, elszaladtam ide a kisboltba, úgy, ahogy voltam, az otthoni játszóruhámban, smink nuku, a hajamról már ne is beszéljünk, hát kibe botlok bele? Abba a pasiba a szemközti házból, aki kicsit tetszik nekem, de igazából nem tudok róla semmit. Régebben többször láttam reggelente, gyakran egyszerre indultunk munkába. De a karantén óta most először találkoztam vele, el tudod képzelni, hogy lila pöttyös mackóban voltam, amit egy second hand-ben túrtam ötszáz forintért? Szerencsére volt a zsebemben egy maszk, gyorsan felhúztam. Szerintem nem ismert meg, mert akkor köszönt volna, ugyanis már köszönő viszonyban vagyunk, mert egyszer együtt vártunk a buszra, és szóba elegyedtünk. Igazából akkor tetszett meg, nagyon értelmesnek tűnik és szexi a mosolya. Persze egyből lecsekkoltam, nem volt rajta jeggyűrű, de ez még nem életbiztosítás. Elegem van a nős pasikból, a hazugságaikból, a titkolózásból, tapasztalatból mondom, elhiheted. Egy olyan társat szeretnék, akivel nem kell osztoznom, akivel nem kell titokban találkozni. Gézu, lesz még ilyen az életben? Ha sokáig kell még itt kuksolnom, nem sok sansz van rá… De legközelebb, biztos, ami biztos, a legfeszesebb nacimban szaladok le a boltba, és talpig illatosan és sminkben. Az a minimum. Teljesen megsemmisülten jöttem haza, bánatomban benyomtam három túrógombócot temérdek cukros tejföllel. Nem azért, mert én csináltam, de nagyon jó lett, friss recept, főzök egy jó sűrű tejbegrízt, hogy megálljon benne a kanál, hozzákeverek egy csomag túrót, közben zsiradékon megpirítom a zsemlemorzsát. A túrós tejbegrízből gombócokat gyúrok, meghempergetem a morzsában és kész. Sose lesz kemény. Jaj, Gézu, én tutira meghibbantam, hogyha már recepteket írok, ezt hozza ki belőlem a karantén. Sokmindent főztem már, nem is olyan ördöngős dolog, viszont annál nagyobb sikerélmény. Viszont így többet eszem, mert egy adagot képtelenség főzni. Van egy etalon nadrágom, ami ha rámjön, az jó, ha nem, akkor gáz van. Tegnap felvettem, és hát mit mondjak, Gézu, baj van! De most hogy fogyózzak, amikor a hűtőben figyel vagy egy tucat túrógombóc? Van a polcon egy salátáskönyv, még ezer éve kaptam, most itt az ideje tanulmányozni. Ezentúl csak salátát eszem… csak előbb befalom a gombócokat, de kizárólag azért, hogy minél hamarabb elkezdhessem a salátakúrát. Egy kicsit elengedtem magam, ez tény, mostanában elfelejtettem tornázni, de most ünnepélyesen megígérem, hogy előkeresem a súlyzóimat, és nyomatom. Tudod, milyen vagyok, ha egyszer elhatározok valamit… Naugye… Pá, Gézukám, hamarosan visszatérek. A te Sacid

logo

 MENÜ

Egy szingli feljegyzései

Kategória: Párkapcsolat  2020-04-10 23:55

Kedves Naplóm! Ugye szólíthatlak Gézunak? Vele nagyon jókat tudtam beszélgetni, meghallgatta a marhaságaimat, de lepattant Los Angelesbe, és azóta nem tudunk úgy beszélni, mint régen, meg hát összebútorozott egy csajszival, szóval nem akarom zavarni.

szingli feljegyzes 01

kép: unsplash.com

Gézukám, harmadik hete ülök itthon ebben a kicseszett karanténban, és te vagy az egyetlen, akivel igazán meg tudom osztani a paráimat. Szeretek szingli lenni, de mivel pánikbeteg is vagyok, hajlamos vagyok felnagyítani a bajt. Mondjuk, az megnyugtat, hogy a pszichiáterem felírt nekem kérés nélkül hat havi gyógyszeradagot, úgy látszik, ismer engem…     

Képzeld, ma megnéztem egymás után három akciófilmet, nagyon izgi volt, csak közben arra gondoltam, hogy ezeknek a hősöknek mindig minden sikerül, és sose kell pisilniük, vagy nem jön rájuk a hasmars. Sose merül le a mobiljuk, arra lennék kíváncsi, hogy hol laknak, hol esznek, hol vásárolnak, és főleg mikor? Egész nap bunyóznak, lövöldöznek, tök koszos lesz a ruhájuk, de a következő jelenetben már megint tiszták és ápoltak. És a végén összejönnek a legjobb nővel, happy end, csók, boldogság, na de mi van utána?

Egy ilyen pasi állandóan pörög, igazságot tesz, szerinted hányszor mennek vacsizni vagy a tengerpartra andalogni? Naugye. Nem minden az, aminek látszik. Ne aggódj, Gézu, nem fogok becsavarodni, csak nekem sokkal nehezebb, mint a nem egyedülállóknak. De nagyobb a szabadságom is, persze a lakáson belül. Például tegnap este tizenegykor elkezdtem főzni. Egész jól megtanultam a három hét alatt, evvel is megy az idő, meg jóval olcsóbb, mint rendelni. Lasagnát sütöttem zöldségekkel, isteni lett! Anyám nagyon örül, hogy főzök, azt mondta, most már nyugodtan férjhez mehetek.

szingli feljegyzes 02

Igen, anyukám, mennék én, de kihez? Momentán még jelöltem sincs, de ha lesz egyszer, az hótziher, hogy nem a főzés tudományommal fogom elcsábítani. Hát, Gézu, így vagyok. Még jó, hogy itthonról dolgozhatok, legalább a délelőtt elmegy. Nagyon sokat tanultam most, hogy ide bezárt a vírus, például egyedül festem a hajamat, szedem a szemöldökömet, reszelgetem a körmömet, ápolom a lábamat, és itthon tornázom. Tudod, mennyi pénzt spórolok így meg? El se hiszed! Tudod, mennyi a bérlet a legmenőbb fittnesz klubba? És egy hajfestés? Horror! És ruhákat se veszek, mert csak mackóban gubbasztok itthon, az is igaz, hogy rendeltem négy szettet, mert marha nagy leárazás van a webáruházakban!

De így egész jól kijövök a fizuból, sőt még félre is tettem, hátha még a nyáron eljutok egy pöpec tengerpartra… erről jut eszembe, kell rendelnem fürdőruhát, a múltkor is láttam egyet nagyon olcsón, meg pár strandruhát és papucsot is. Fel kell készülnöm a nyárra, búcsúzom, Gézukám, Isten áldjon!

Amennyiben tetszett a cikk, látogasd meg facebook oldalunkat és nyomj rá egy lájkot, hogy első kézből értesülhess az újdonságainkról! Ezen kívül szeretettel várunk Téged a csoportunkba is, ahol meg tudjuk beszélni a téma összes részleteit egy remek társaságban, még akkor is, ha nem értesz vele egyet. 

Ha tetszett a cikk, akkor ez is tetszeni fog:

Kösz szépen, én tényleg jól vagyok…fAjánlomShareMentés

Címkefelhő

footer logo

WMNO © 2015 Minden jog fenntartva.

Kerti gondolatok

Tegnap a szép idóben kimentem a kertbe, elültettem pár színes virágot, elvetettem pár magot, ami tiszta orosz rulett, vagy kinő, vagy nem. Közben arra gondoltam, hogy ha lakásban laknék, mit csinálnék. Jónéhány éve egy budai lakásban laktam, egy koszos zöld társasházban, ahol feltűnően sok idős néni lakott, többen is betöltötték a százat. A szomszédom, Gizi néni volt az egyik. Sokat mesélt nekem a ház fénykoráról, amikor hatalmas zöld liget vette körül, és a padokon kézimunkáztak, olvastak vagy beszélgettek a lakók, mindenki ismert mindenkit, figyeltek egymásra. Most nem ilyen a világ, mesélte nekem, kivágták a liget fáit, hogy ezt a sok házat ideépítsék. Bezzeg annak idején a Gellérthegyig elláttunk… Gizi néni nem a boltban vette a száraztésztát, maga gyúrta, nyújtotta, szárította és vágta fel. Tevékeny néni volt, mindig elindult otthonról valamiért, egy almáért vagy egy liter tejért, mindegy, csak sétáljon és emberekkel találkozzon. Aztán eldöntöttük a párommal, hogy vidékre költözünk, Pesttől 30 km-re. Hamar elkelt a lakás, gyorsan kellett pakolni, dobozolni. A költözés napján gondoltam, elbúcsúzom a szomszédasszonyomtól, de amikor levittem a szemetet, egy papír fehérlett a kapun. 102 éves korában meghalt Bauer Gizella. Azóta is bánt, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle. Mindenesetre egy régi világ képviselője ment el, talán az utosók egyike. Örülök, hogy ismerhettem.

Karantén napló

Már kezdem megszokni. Már kialakult a napirendem. Tegnap még elszaladtam Érdre egy tepsi almáspitéért, nagyon érdekes volt kocsiba ülni, még tetszett is, amúgy utálok vezetni. Vettem pár virágtövet is, hogy majd elültessem. Most úgy érzem, hogy ez a normális, nem is értem, hogy miért rohangásztam annyit a városban, miért ültem a kocsiban a dugó közepén, hogy araszolgatva átérjek a Petőfi hídon. Innen nézve az volt a nem normális. Jön a tavasz, rügyezik a természet, nemsokára virágba borulnak a fák, mi meg ugyanúgy gyönyörködünk benne, sőt jobban, mert nem rohanunk. Tudom, hogy ez sokkal könnyebb egy kertes házban, mint a belvárosban vagy egy panelben, de ott is meg lehet figyelni olyan dolgokat, amit eddig nem vettél észre, mert mindig rohantál. Vagy neadjisten kommunikálsz a szomszédaiddal, és rájössz, hogy nem is olyan parasztok, mint amilyennek látszanak. Az új tapasztalatok nyitottabbá és gazdagabbá tesznek. Ne ellenkezz, engedd el a régi életmódodat, és engedd be az újat!

Karantén napló

Azt tudtad, hogy a karantén szó az olasz “negyven” – ből ered? Annak idején, amikor megérkeztek a kereskedő hajók Ázsiából, Afrikából, az onnan leszálló emberek, matrózok, kereskedők negyven napra karanténba vonultak, nehogy valami betegséget hozzanak be a távoli földrészekről. És Bocaccio Dekameronja is egy karanténban játszódik, ahol pár ember pikáns történeteket mesél, evvel múlatják az időt.Ki tudja, mit hoz ki belőlünk a bezártság? Ha nehéz otthon maradni, gondoljunk arra, hogy ez az otthon töltött nap megint közelebb visz ennek az egésznek a végéhez. Ez lebegjen a szemünk előtt. Kellemes időtöltést mindenkinek!

Karantén napló

Rájöttem, ha minden napra valami feladatot találok ki magamnak, nem úszik el a napom, mint egy szélfútta bárányfelhő, hanem lesz értelme kikelni az ágyból. Nos, a mai feladatom a spájz kipakolása volt, ugyanis gyanúsan röpködött benne két molylepke. Nem részletezem, egy nagy kukazsáknyi mindenfélét dobtam ki, a búzadarától a törött turmixgépig. A molyok a darált mákban laktak. Délután jött a megérdemelt filmnézés, amit már napok óta terveztem. Egy dologhoz ragaszkodom, és az a mozgás. Most még jobban oda kell figyelni, hisz ez a karantén olyan, mint egy hosszúra nyúlt karácsony. Holnapra is megvan a tervem, ami sokkal jobb, mint a mai volt: kozmetika nap. Belenéztem a tükörbe, és alig ismertem magamra, három napja nem fésülködtem, és a bőröm is, mint a pergamen. Lesz pakolás, hidratálás, pedikűr, manikűr, szemöldök… Kicsit kikupálom magam. Ja, és képzeljétek, a mi utcánkban páran este nyolckor kimegyünk és megtapsoljuk azokat a dolgozókat, akik ott állnak a vártán. Bizony, megérdemlik, mi meg ne panaszkodjunk, hogy otthon kell ülni. Szerintem ez a legkönnyebb,nem is nyávogok. Mindjárt megyek tapsolni, ez az este fénypontja, mindenkinek ajánlom.