Anyám történetei


Nézd csak, Arankám, itt lesz jobbra a szőnyeg osztály, olyan ez az áruház, mint egy labirintus, persze direkt csinálják, hogy vegyél olyan dolgot is, ami eszedbe se jutna. Mi is vettünk két bögrét meg hat mokkás kanalat, de ez fogyóeszköz, meg hát ilyen akciós árat nehéz kihagyni, nem igaz? Na itt kanyarodjunk be, itt lesznek a szőnyegek… Jaj, de szép függöny, mindig ilyenre vágytam, nézd azt a csipkét az alján. Ne vegyek inkább függönyt, Aranka?
Erről eszembe jut egy régi történet, hogy én mit kaptam akkor a Lázártól, pedig alapvetően nem ideges típus, de ez kiverte nála a biztosítékot. Nem tudom, pontosan, ’87-ben vagy ’88-ban volt, elindultam a Corvinba mosógépet venni. Hónapokig raktam félre a pénzt, ki is néztem egy automata gépet, mindent tudott, volt rajta ezer gomb meg fokozat. Egy borítékban volt a pénzem, szorongattam a táskámat, mert már akkor is voltak zsebesek, népi demokrácia ide vagy oda… Igen ám, de a háztartási gép osztályhoz a lámpákon keresztül vezetett az út. Felnéztem, és megláttam álmaim csillárját. Nem tudtam tovább menni, csak néztem, és elképzeltem a nagyszobában a helyett az ódivatú, törött búrájú lámpa helyett (még a gyerekek törték el évekkel ezelőtt, labdázás közben. Jó, tudom, nem jó ötlet bent labdázni, de tavaszi szünet volt és napok óta esett az eső…) ami évek óta ott lógott, és amikor vettük, már akkor is utáltam. Elővettem a borítékomat, osztottam, szoroztam, sehogy se jött ki. De nem bírtam otthagyni azt a csodaszép csillárt, teljesen megbabonázott a csilingelő kristály függőivel, meg a ragyogásával. Hosszú ideig álltam ott, míg végül döntöttem. Az automata mindent tudó mosógép helyett választottam egy mezei félautomatát, így meg tudtam venni a csillárt. Jaj, de boldog voltam! Az már csak a metrón jutott eszembe, hogy mit fog szólni ehhez Lázár. Úgy ordított, azt hittem szívinfarktust kap, tudod, elég magas a vérnyomása, aztán napokig nem beszéltünk. De nem bántam meg, a csillár mai napig ott lóg, viszont a mosógépet már lecseréltük. Most őszintén, Arankám, ugye, hogy igazam volt? Már ki is találtam, hogy vesszük meg a függönyt és a szőnyeget is. A szőnyegből egy mérettel kisebbet veszek, és nem azt, amit kinéztem, hanem egy olcsóbbat. Amúgy se menne a függönyhöz. Viszont ez a függöny meg a csillár… mintha egymásnak teremtették volna őket! Döntöttem, Arankám, nem érdekel a Lázár vérnyomása, majd ezt is túléli valahogy, siessünk a pénztárhoz!

Nagy nap ez a mai! Volt egy nagyon titkos fogadalmam magamnak még januárban:amint kitavaszodik, kimegyek a szabadba gyalogolni, kocogni, levegőt szippantani, mert már nagyon elpuhultam. Ma délután eljött az a pillanat, amikor a lelkiismeretfurdalásom legyőzte a lustaságomat. Felvettem a futócipőmet , ami már évek óta érintetlenül lapul a szekrényben, és nekivágtam. Mivel falun lakom, az utat gyaloglással kezdtem, mert mindig jött valaki, és falun köszönni kell mindenkinek. Én, a született budapesti először furcsállottam, de hamar megszoktam. Jó napot, csókolom, Gizi néni, sziasztok! Ez ment végig, de amint kigyalogoltam a faluból, enyém volt a világ. Csak én és a természet. Na jó, találkoztam egy traktorral, egy hókotróval (!!???) és néhány lóval a lovardából. Nagyon klassz volt kiszabadulni, töltődni, a tüdőmet megtölteni friss levegővel. Ha netán valaki követné a példámat, és csak félórát szánna magára meg az egészségére, ne habozzon megosztani! Ne halogasd, kezdd el még ma!

A szépség és a veréb

A kormányhivatalban volt dolgom. Nem szívesen járok ide, mert az itt dolgozó hölgyek mind fennhotdják az orrukat, és inkább ártanak, mint segítenek az ott akár órákig is várakozó embereknek. Méltán kapott mindösszesen két csillagot az ötből. Végre sorra kerülök, belépek, és egyből látom a kontrasztot. Két nő ül egymással szemben:egy csinos harmincas, divatos ruhában, mogorva fejjel ütötte a gombokat a klaviatúrán. Rám se nézett, nem is köszönt, eszembe se jutott, hogy hozzá forduljak a problémámmal, Isten ments, hogy megzavarjam. A másik, szintén harmincas hölgy pont az ellenkezője. Olyan szürke veréb típus. Ez az az arc, amit nem jegyzel meg soha. Viszont mosolygott, és köszönt. Alapvetően nagyon kedves volt és jól is dolgozott. Elgondolkodtam, van-e összefüggés a szépség és a viselkedés között. A szép hölgy nyilván szép kislány is volt, és ezt tudta, hisz sokszor mondták neki. Úgy gondolta, azért, mert ő szép, több jár neki az életben, de ez valószínüleg nem jött össze. A szürke verébnek sose mondták, hogy de szép kislány, tudta mindig is, hogy ő egy szürke veréb, ezért sose voltak nagy álmai. Elégedett az életével, és ez minden mozdulatán látszik. Ha külön-külön kéne értékelni az ott dolgozókat, ez a kis veréb öt csillagot kapna.

Anyám történetei

Szervusz, mucikám, na végre eljutottam hozzád, olyan a hajam, mint a szénaboglya, és festeni is
kéne. Amióta nyugdíjas vagyok, semmire sincs időm, na jó, nem panaszkodom, sokat járunk a
barátnőmmel ide-oda, meg a lányom is elkísér néha, pedig ő is szalad mindig. Csak színházba nem jön
velem, mert ki nem állhatja a zenés darabokat, én meg rajongok értük! Emlékszem, mikor is volt?
Nagyon rég, fiatal koromban az első darab A Kaktusz virága volt. Mai napig slágerek azok a dalok,
nem ismered? Nektek fiataloknak olyan furcsa ízlésetek van, semmi dallam, semmi melódia, semmi
épkézláb szöveg, csak ugyanaz a ritmus hosszú percekig. Ez már nem is zene, ez zakatolás!
Gondolkozom, hogy kicsit változtatok a frizurámon, nem kéne egy kicsit világosabbra festeni? Meg
innen a tetejéről vegyünk le, hogy ne legyen olyan nagy a fejem, ez a sok göndör haj átka, tudom,
más örülne, de én úgy unom! A múltkor láttam a tévében azt a híres amerikai színésznőt, na hogy is
hívják, itt van a nyelvemen, tudod, aki abban a cuki vígjátékban játszott! Na jó, ez nem mostani film,
úgy a nyolcvanas években lehetett, de nagyon híres, na annak a színésznőnek van most olyan haja,
ami nekem tetszik. És úgy van beszárítva, hogy szinte egyenes, csak egy nagy hullám az egész, ugye
megcsinálod olyanra, mucikám, neked arany kezed van. Hátha így a férjem észreveszi, hogy
fodrásznál voltam. De mit vesz az észre, csak bámulja a sportot naphosszat, meg sörözik a barátaival.
Ha nem lenne otthon ebéd, azt észrevenné bezzeg! A hasát nagyon szereti, növeszti is rendesen.
Mondd csak, járnak ide híres emberek? A múltkor Aranka barátnőm azt mesélte, hogy amikor itt járt,
pont akkor ment ki az a bemondónő, most már nem dolgozik, nyugdíjas, de nagyon híres volt. Lehet,
hogy itt lakik a környéken. Te mucikám, mondtam, hogy megcsináltam a sütit, amit mondtál? Nagy
sikere volt! Igaz, hogy kicsit változtattam rajta, mert szilva helyet meggybefőttel csináltam, mert az
volt otthon, meg az a kardamom, vagy micsoda, igen, lehet, hogy nagyon különleges, de fahéjjal is
finom lett. Mostanában fogyókúrázom, de ragaszkodnak hozzám azok a fránya kilók, jó, nem vagyok
rutinos ebben, de olyan sokat szenvedtem, legalább 4-5 kiló ha leszaladna, vagy 3 is elég lenne, de
semmi! Már arra is gondoltam, hogy elromlott a mérleg, és ezért nem tud mást mutatni, meg hát
olyan régi, amikor ezt vettem, még nem volt digitális. Lehet, hogy vennem kéne egy újat, csak ez
lehet a probléma, mert én már alig eszem valamit. Ez a mi keresztünk, hogy amíg élünk, mindig jól
akarunk kinézni, mert egy nő mindig legyen nő, nem igaz? Igazán remeket alkottál, még jó, hogy jön
értem a lányom, mert ebben a viharos időben egy perc alatt megint szénaboglya lenne a fejem.
Köszönöm, és majd hívlak, olyan jót beszélgettünk, pá, mucikám!

Pesti séta

Ma úgy döntöttem, nem ülök kocsiba, sétálok kicsit a napsütésben. Megnézem a várost, amin az utóbbi években csak átsiklok a kocsival, nincs időm nézelődni. Régen enyém volt a város, ismertem minden kis utcáját, a kávézókat, fiatalon nem ültem otthon, nem tévéztem, és nem is neteztem, mert nem volt. Sőt vezetékes telefonunk se volt. Mégis mindig megtaláltuk egymást, együtt lógtunk, róttuk az utcákat, tényleg miénk volt a város. Körülnézek, a Keleti környéke nem sokat változott. Fölszállok a hetesre. A buszon megcsap egy szag. Egy szagegyveleg: fűszeres kolbász, kávé és cigi szaga együtt. Meg a testszagok. Ez húsz éve is így volt, úgy látszik, a magyar ember étkezési és mosdási szokásai semmit nem változtak a rendszerváltás óta. Külsőleg sem nagy a különbség, egy-két fiataltól eltekintve ugyanaz az öltözködési stílus, a középkorúak-főleg a férfiak- úgy néznek ki, mintha a saját apjuk ruhájába bújtak volna. Kinézek az ablakon. 20-30 évvel ezelőtt ez az út volt a város artériája. Tömegek járkáltak az utcán, vásároltak, vagy csak sétáltak, nagy volt az élet. Ma már ez a főút halott, a boltok nem tudni, miből élnek, mert nem lehet parkolni, na meg a plázák… Ha gyerekkoromban kabátot, cipőt, vagy bármi mást akartunk venni, anyámmal elindultunk a Keletitől, egészen az Astoriáig, mert ezen a szakaszon voltak a nagyáruházak:Verseny, Corvin, Lottó, és a kedvencem, az Úttörő Áruház. Ha itt nem találtuk, amit kerestünk, az nem is volt. Az automata hang bemondja: Blaha Lujza tér! A Corvin avítt épülete. Itt se változott sokminden. Elhagyjuk a teret, Uránia mozi, de rég voltam itt, még mindig különlegesen szép! És mellette ott van az a kis presszó, persze most más a neve, de megvan. A buszon cserélődnek az emberek, de a szag marad. Az Astoria is majdnem ugyanaz, csak a boltok változtak. De a Puskin mozi tartja magát, mint egy bevehetetlen vár. Leszállok a Felszabon- nekem az marad – és keresem a Jégbüfét, de az már rég nincs, a nyolcvanas évek kultikus helye, én nem szerettem, mert mindig tömeg volt, és csak állva lehetett enni. Érdekes, a helyszín nem változott sokat, az emberek sem, még a szag is ugyanolyan a buszon, de a boltok egész mások. Eltűntek a hentesboltok, a presszók, a Röltex(van még ilyen?) a lepukkant önkiszolgáló éttermek, ahol sültkrumplit ettünk pörkölt szafttal,a zöldségesek, ahol kígyózó sorban vártak a banánra. Kicsit idegen, de még mindig nagyon szép, és kiismerhetetlen. Ha valahol felfedezel egy jó kis boltot, fél év múlva már nem találod, mert új nyílt helyette. Régen minden üzlet ugyanott volt 30-40 éven át, és ez nagy biztonságot adott nekünk. Nem tudom, a mai fiatalok mennyire kötődnek pesthez, hisz ma már az egész világ elérhető, nekünk tényleg az otthonunk volt, el se tudtuk képzelni az életet nélküle, ma is nagyon szeretem, de már csak vendég vagyok itt, az a nagyon erős köldökzsinór elszakadt. De így van ez jól. Bárhol járok a világban, mindig megállapítom, hogy Pesthez képest sokkal jobb a közlekedés, nyitottabbak az emberek, jobban működik minden, de egy olyan várost sem láttam, ami ilyen gyönyörű lenne, mint Budapest.

Hogyan együk magunkat boldoggá?

Ez így nem mehet tovább, az idő csak fogy, én meg csak öregszem, pedig megfogadtam, hogy én egy nagyon fitt öregasszony leszek. Jó, még nem vagyok öregasszony, de most kéne elkezdeni . Olvasok mindenfélét a nagyon okos interneten, tele van életmódváltókkal, megmondják a tutit. Először is iktassuk be a mozgást a mindennapjainkba. Ma kezdem. Ja nem, ma nem jó, mert érzem a melegfrontot, fáj a fejem. De holnap elkezdem. Van az a mondás, hogy az vagy, amit megeszel. Akkor én már császárszalonna lennék vagy sütemény. Zserbó vagy almás pite. De mától vége az édes életnek, együnk zöldséget, mondjuk karfiolt. De egy kiló karfiol több mint ezer forint, akkor már veszek egy kiló oldalast, felvagdalom, bepácolom olívaolaj, fokhagyma, citrom és egyéb titkos fűszerek keverékével, hagyom pihenni, aztán be a tepsibe, amíg süddögél magában, fönt elkészítem a krumplipürét, nem sajnálom a vajat, és már-már kezd lelkiismeretfurdalásom lenni, hogy ma sem zöldséget eszem, benyúlok a hűtő legmélyére, és előhúzok egy üveg vegyes savanyúságot.Uborka meg paprika. Mikor elkészülök, leülök a tévé elé, és addig keresgélek, amíg rá nem akadok egy egészséges életmódról szóló műsorra, és amíg nekiesek az oldalasnak, szánakozva nézem azokat a nőket, akik mindent megtesznek azért, hogy megőrizzék szépségüket. Szerencsétlenek, nem ehetnek egy jót egész életükben. Állandóan paráznak, félnek a zsírtól, ezért aztán heti négyszer edzenek. Ezekről az emberekről húzzák le a legtöbb bőrt, hisz gondolj csak bele, csupa olyat esznek, amit nekik találtak ki, viszont nagyon drága, a zöldség meg a gyümölcs aranyárban van, biztos miattuk, nehogy olcsó legyen az egészség, azt nem becsülnénk meg. Így az emberiség két részre szakadt: van az egészséges boldogtalan, és a nem annyira egészséges, de boldog ember. Az evés ugyanis örömforrás, az éhezés pedig boldogtalanná tesz. Most, hogy túl vagyok az oldalason, rájöttem, hogy van egy harmadik rész is: aki eszik, mert örömforrás, de közben iszonyú bűntudata van. Evés közben boldog, aztán meg jön az önostorozás, meg a fogadkozás, amit néhány óra múlva simán elfelejt azért a kis boldogságért. Ilyenek vagyunk, sokunknak gond van a memóriájával. Miért van bűntudatunk, ha eszünk? Kinek a műve ez? A médiáé? Vagy a huszonegyedik századi torz szépségideál képé? Hogy jutottunk idáig, mi nők, hogy elhiggyük ezt a hülyeséget? Tudod, mi hízlal nagyon? A bűntudat. Ha azt ki tudod törölni az agyadból, máris nagyobb esélyed lesz a boldogságra.

Szerelem

Itt sosem vagyok egyedül. Törzsvendég vagyok. Nézem az embereket, ahogy tömik magukba a Rigó Jancsit, aztán kérnek egy kávét pötyivel. Ismernek a lányok, tudják, hogy sok tejjel, sok cukorral, néha mézzel iszom a kávét, és más süti nálam szóba sem jöhet, csak a belga tekercs. Itt jön a postás, ledobja a leveleket, és szalad tovább. A sarokban szerelmespár, az ablaknál üzleti reggelizők. Egy ismerős arc, szia Sanyika, mit árulsz? Ágyneműt? Honnan van, Ikeából? Nincs függönyöd? Jövő hétre hozd ki nekem féláron, majd megmutatom a képét, sárga szatén, rohadt drága, de okosba megérti. Üldögélek tovább, kavarom a kapucinert, jobbról balra, aztán meg balról jobbra, állítólag úgy finomabb lesz, a sodrása miatt. Persze ezt is angol tudósok állapították meg. Próbálom kitalálni, hová siet az a sok ember, mi lehet a történetük? Kavargatom a kávét, felnézek, összeakad a tekintetünk. Valahonnan ismerjük egymást, köszönünk, leülsz egy asztalhoz, egy férfival beszélgetsz hosszan, majd fölállsz, és kifelé megint köszönsz, az arcodon az látszik, hogy akarsz még valamit mondani, de nem mersz, akkor én felbátorodom, és azt mondom:rég láttalak, hogy vagy? Leülsz mellém, beszélgetünk, kérsz egy kávét kis tejjel két cukorral. Azóta együtt kavargatjuk a kávénkat, jobbról balra, majd balról jobbra.

De jó, hogy jössz, apád kivételesen nincs itthon, elment kenyérért. Én épp elkezdtem pakolni, és a kezembe került néhány régi fénykép. Nézd, milyen kicsik vagytok itt, hol is voltunk?… Na, nézd már te is, tudom, hogy nem szeretsz régi képeket nézni, de a kedvemért! Ja, tudom már, a Balatoni kempingben, az unokatestvéreddel. Micsoda nyár volt, emlékszel? Bevittétek a gumimatracot a vízbe, aztán elaludtatok rajta, és besodródtatok egészen a Balaton közepéig. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha az a két nagyfiú ki nem húz titeket a partra! Már esteledett, mire beértetek a kempingbe, hogy én akkor milyen hálás voltam a Jóistennek, pedig nem vagyunk egy vallásos család. Nézd csak, itt meg egy kép a nagynénédról, igazi szépség volt, és milyen szép ruhái voltak! Minden télen a szünidőben náluk voltál, segítettél neki, rengeteg húsgolyót csináltatok, te gyúrtad, ő meg sütötte. A nagy karácsonyi bulira készültetek, ami mindig náluk volt, rokonok, barátok, gyerekek… Vagy harmincan voltunk abban a kis lakásban. De jó volt! Mindig nevettél a Piroska nénin, mert olyan furcsán, hadarva beszélt, nagyon jól tudtad utánozni. Látod, itt egy kép a buliról, itt vagy te is, csak utáltad, ha fényképeznek. Apád itt még elég jól nézett ki, de már nem sok haja volt. Aztán véget értek ezek a találkozók, nagynénéd nagyon korán meghalt, aztán a nagybátyád is, már csak néhányan élünk ebből a csapatból. Amikor ilyen szomorkás hangulatom támad, azt mondom apádnak: na, Lázár, nekünk már nemsokára csenget a huszonnyolcas villamos, hogy elvigyen a végállomásra! Jó, nem mondok ilyeneket, igazad van, ne nézzünk képeket. Na megjött apád. Mi van abban a szatyorban, csak kenyeret kértem… Sör?! Már megint foci lesz? Hogy nézel ki, így mentél a boltba, mackónadrágban? Miért nem tudsz soha normálisan kinézni? Nem, nem azt mondtam, hogy öltönyben menj a boltig, de van normális ruhád is. Persze te leélnéd az egész életedet egy kinyúlt mackóban, de rajtam fognak röhögni a szomszédok, hogy milyen igénytelen férjem van! Én bezzeg ki nem tenném a lábam a lakásból ilyen ruhában, és mindig megfésülködöm indulás előtt. Na jó te kopasz vagy, neked mindegy. Most tényleg focit fogsz nézni, dehát itt a lányod, az sem érdekel? Lázár, most mi kimegyünk a konyhába kávét főzni, és mire visszajövünk, ne a sport adó menjen, hanem a főzős műsor, megértetted? Na azért…

Veddmegdobdelveddmeg…

Nagyot fordult a világ néhány évtized alatt. Gyerekkoromban, ha lecseréltük a szekrényt vagy a hűtőt, az egy életre szólt. Ha kaptam egy cipőt, csak akkor kaptam újat,ha már teljesen elhordtam. Ezek a vásárlások nagy események voltak, a “shoppingolás” akkor még nem volt ismert szabadidős tevékenység, azért vettünk meg valamit, mert kellett, nem azért, mert annyira tetszik, és igaz, hogy van már otthon jópár ilyenem, de pont ez a fajta még nincs. Halmozzuk a tárgyakat, megköveteli a világ, mert ha kimaradsz, lemaradsz. Ha nem a legújabb telefon van a zsebedben, nem is vagy ember, a mai fiatalnak mindenből a legújabb, legjobb kell, mert nem akarnak kirekesztődni, nem akarnak lúzerek lenni. Minden szeretetük a tárgyak felé irányul, de csak rövid ideig, míg meg nem jelenik egy újabb, trendibb tárgy. Legyen az kütyü, ruha, bicaj vagy bármi más. Megszokták a rövidtávú érdeklődést. Ők már ebbe születtek bele, mi meg felvettük a tempót, és már csak nosztalgiával emlékszünk vissza arra a korra, amikor egy babánk volt, egy társasunk, egy ünnepi ruhánk (már akinek volt), és ma is tisztán látjuk magunk előtt ezeket a tárgyakat, mert éveken át nagy becsben tartottuk őket. A mai generációnak nem lesznek ilyen emlékei, mert szinte naponta vásárolnak valami újat. De amiért igazán sajnálom őket, az az, hogy az emberekkel is ilyen a viszonyuk. Veddmegdobdelveddmeg… és így tovább. Egyre kevesebb az igaz hosszú barátság vagy szerelem. Mindig lesz szebb, jobb, és úgy cserélgetjük az embereket magunk körül, mint azt a sok tárgyat, aminek semmilyen maradandó értéke nincsen. Ezek a fogyasztói társadalmi szokások vezettek nagymértékben a klímaváltozáshoz, és én, örök optimista csak remélni tudom, hogy az elkövetkező generáció majd tanul a hibáinkból, és egy élhetőbb világot teremt magának meg a gyerekeinek.