Blog Feed

Kiemelt

My First Blog Post

Személyes blog

Be yourself; Everyone else is already taken.

— Oscar Wilde.

This is the first post on my new blog. I’m just getting this new blog going, so stay tuned for more. Subscribe below to get notified when I post new updates.

A lánykérés

  • Szeretsz?
  • Szeretlek…
  • De hogy?
  • Nagyon.
  • Bővebben?
  • Adél, soha nőt így még nem szerettem, hálás vagyok a sorsnak, hogy megismertelek
  • Meg a citromoknak, amik elgurultak a parkolóban, mert kiszakadt a zacskó.
  • Igen, a citromok hoztak össze minket.
  • Aztán segítettél bepakolni a kocsiba a citromokat, aztán meghívtál ebédelni…
  • Igen, szép őszi nap volt.
  • Most meg tavasz van, ülünk a ligetben a padon, fagyit nyalunk, és jól érezzük magunkat, ugye, Feri?
  • Igen, drágám.
  • Mi jut eszedbe a tavaszról, Feri?
  • A szerelem, Adél, meg te.
  • És még?
  • Nem tudom… A fecskék?
  • Hideg, hideg… Hát a szülinapom!
  • Tényleg, említetted párszor…
  • És mit kérek szülinapomra?
  • Mit, Adél szívem?
  • Egy brill gyűrűt…. Tudod!?
  • Egy brill…. eljegyzési gyűrűt?
  • Igen, nagy gyémánttal a közepén.
  • De épp csak fél éve ismerjük egymást, nem korai ez?
  • Szóval te nem gondolod komolyan, ami köztünk van!
  • Dehogynem, de még előttünk az élet…
  • Most leszek harminc, és úgy terveztem, hogy öt év múlva már két gyerekem lesz. Különben is, mire várunk? Te egy menő fogorvos vagy, megvan mindened, már csak egy szerető családra van szükséged.
  • Ha nem is menő, de fogorvos vagyok, de nekem is vannak terveim, például az, hogy menő fogorvos legyek…
  • Hidd el, családdal hamarabb sikerül minden, én támogatnálak, este várnálak haza finom vacsorával…
  • Adél, te tudsz főzni?
  • Dehogy, sokkal jobb rendelni, nincs az a macera.
  • De a gyerek az nagy felelősség, azt nem lehet csak úgy egyik napról a másikra…
  • Képzeld el, lenne egy fiunk, aki pont olyan okos lenne, mint te, és lenne egy kishúga, aki rám hasonlítana, annyiszor elképzeltem már, neked semmi dolgod nem lenne, majd átjön az anyám segíteni, vagy hívunk egy dadust, mindent megoldok.
  • Nem lehetne ezt elhalasztani jövő tavaszra? Ha akkor is együtt leszünk, akkor szívesen…
  • Ferenc, te kibúvót keresel?
  • Én? Dehogy, csak fél év nagyon kevés…
  • Te mentegetőzöl.
  • Dehogy, drágám, én csak…
  • Akkor szégyellsz, hogy csak egy egyszerű eladó vagyok…
  • Jaj, dehogy, Adél…
  • És azt is utálom. Igen, utálom a munkámat, én családot szeretnék, ott tudnék kiteljesedni igazán, úgy, mint te a fogászaton. Azt hittem, te más vagy, mint a többi, hogy nem félsz a felelősségtől…. én csak boldog akarok lenni veled, már az is baj?
  • Jaj, Adél, ne sírj, tudod, hogy azt nem bírom. Tessék, itt egy zsebkendő. Na, szívecském, ne tegyél tönkre!
  • Akkor kapok gyűrűt?
  • Majd megbeszéljük…
  • Ezen nincs mit megbeszélni, és azt mondtad, hogy szeretsz, és én vagyok a legjobb dolog az életedben. Pedig én már az esküvői ruhát is kinéztem, magam előtt látom az egészet, ahogy bevonulunk a Bazilikába….
  • Hogy hova?
  • Csak ott fér el az egész násznép, mivel szerencsére neked nincs nagy családod, ötszáznál nem leszünk többen..
  • Jesszusom, mekkora családod van neked?
  • Meg kell hívni a Babi néniéket Ausztráliából, az már alapból vagy harminc ember. Aztán Kanadából a Csöpit, a három gyereket, meg Putnokról a tizenkét unokatestvéremet a családjukkal, a barátnőimet…
  • Adél, kérlek, elég! Ne, ne, ne, nehogy elkezdj megint sírni, drágám, mindennek eljön az ideje. Na, ne bőgj, majd mindent megbeszélünk, hallod? Ha csak a gyűrűről van szó veszek neked…
  • Tényleg?
  • Hát… lehet… Na jó, igen, csak ne bőgj, kérlek! Mi ez? A tiéd csörög?
  • Várj csak… igen, de most nem veszem fel.
  • Dehogynem, vedd csak fel. – Na jó… Anyuci?! Te vagy? Épp a legjobbkor hívtál, nagy újságom van számodra, a Feri pont most kérte meg a kezem… Igen, jól hallod, á, nem, csak még szipogok, örömömben sírtam… Anyucikám, én olyan boldog vagyok, hívjad a Csöpiéket, meg a putnoki rokonokat, legkésőbb szeptemberben esküvő! Majd otthon mindent részletesen elmesélek, jó? Puszi!

Az ablak

Aznap reggel nagyon izgultam a matek miatt. Amióta hetedikes lettem, nehezen ment, mindig gyomorgörcsöm volt dolgozatírás előtt. Az iskolát szerettem, sok barátom volt, de néhány tantárgyat megszűntettem volna. Még sötét volt, amikor elindultam, mert nulladik órám volt, felzárkóztatás, persze, hogy matekból. Észrevettem, hogy rosszul gomboltam be a kabátomat, a piros bundás kabátot, amit úgy szerettem. Fehér prémsapkát hordtam hozzá, úgy néztem ki, mint egy kislány mikulás. A sapkától nagynak tűnt a fejem, és úgy a szemembe húztam, hogy alig látszott az arcom, csak egy nagy szőrös fehér gömb imbolygott a piros kabát fölött. A nagymamám nagyon közel lakott, volt egy titkos rituálénk, suliba menet kint lógott az ablakban, várta, hogy mikor járok arra, és leintegetett a negyedikről. Kezével intett, hogy menjek fel, és én felszaladtam, kicsit beszélgettünk, közben ő a konyhában serénykedett, mindig sütött valamit. Különleges kapcsolatom volt a nagyimmal, ő nevelt fel, mert a szüleim dolgoztak. Jobban szerettem őt bárkinél, soha nem mondta, hogy most nem érek rá, ne zavarj. Miközben gyúrta a tésztát, meséket talált ki, később ketten álmodtuk meg a történeteket. De amióta felsős lettem, egyre ritkábban értem rá, és amikor felnéztem, és ő intett, hogy menjek, én elmutogattam, hogy nem tudok, sok a dolog. Olyankor hosszan integettünk egymásnak, amíg be nem kanyarodtam a sarkon. Ez volt a nap fénypontja reggel, és délután is, hazafelé. Ahogy rákanyarodtam az utcára, egyből felnéztem a negyedik emeletre, és a nagyi fekete kendős feje ott kukucskált, és jött az integetés meg a pantomimezés. Bár tudtam, hogy amikor nulladik órára megyek, nincs az ablakban, én mégis mindig felnéztem,többször is, hátha mégis kinéz, de nem… Aztán már csak a matek doga körül jártak a gondolataim, ha ez rosszul sikerül, félévben lehet, hogy a hármast se kapom meg. Még sose voltam kettes semmiből, mit szólnak a szüleim, még a múltkori hármast se tudják, megpróbálom karácsony utánig titkolni, a nagyi persze tudja, ő mindent tud rólam, ő a szövetségesem. Még két nap, és itt a téli szünet, ezt már féllábon is…
A doga nagyon nehéz volt, de talán megkapom a hármast, ezen gondolkodtam hazafelé menet. Amint bekanyarodtam az utcánkba, egyből felnéztem, vártam, hogy megjelenik nagyanyám kendős feje. De ehelyett anyám intett az ablakban, hogy menjek fel. Festett vörös haja szinte lángolt a téli napsütésben. Mit keres itt ilyenkor anyám? Miért nincs a munkahelyén? Hirtelen dió nagyságúra zsugorodott a gyomrom. Biztos megtudták a matekot, de honnan? Már futottam a lépcsőn felfelé, amikor eszembe jutott, hogy a múltkor anyám találkozott a Karsai szüleivel a közértben, és hosszan beszélgettek… De miért érdekelné a Karsai anyját az én matek hármasom? A harmadikra érve belémhasított a félelem: csak nem a nagyival van valami? Még soha nem volt beteg… Azalatt a pár másodperc alatt, míg az ajtóhoz értem, megpróbáltam imádkozni, de nem tudtam, hogy kell, a mi családunk teljesen ateista. Mégis úgy éreztem, ide valami földöntúli segítség kell… Istenem, ha hallasz, csak a nagyit ne vidd el, ugye meggyógyul….inkább bukjak meg matekból, meg fizikából is… Így alkudoztam Istennel, míg benyitotam az ajtón. A szobában ott ült anyám, apám és a nagynéném. Olyan csend volt, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha lett volna ebben a decemberi hidegben. A nagynéném, ahogy meglátott, elkezdett hangosan jajgatni, zokogni, és csak akkor láttam meg a nagyit, aki az ágyban feküdt, nyugodtan és derűsen, mintha valami szépet álmodna. Anyám a fülembe súgta: búcsúzz el a nagymamádtól. Én odahajoltam, egész közel a nagyi füléhez, és a kezemmel finoman rázogattam a vállát, úgy, hogy ne lássa senki: nagyi, ne csináld, kelj már föl, hallod? Suttogtam a fülébe. Hallod, nagyi, ne csináld… De a nagyi nem mozdult.
Szóltam anyámnak, hogy hazamegyek , ő bólintott, én meg szaladtam lefelé a lépcsőn, és közben úgy éreztem, mindjárt megfulladok, mintha egy ökölnyi vattadarabot nyeltem volna le, próbáltam felköhögni, de nem jött ki, sőt egyre csak dagadt, már alig kaptam levegőt. Otthon magamra zártam az ajtót, nehogy valaki hazajöjjön, és a biztonság kedvéért a fürdőszoba ajtót is bereteszeltem, leültem a puha szőnyegre, nekidőltem a meleg radiátornak, a meleg kicsit megnyugtatott, és egyszercsak kitört belőlem a sírás, mint egy megáradt folyó, haragudtam Istenre, hogy nem hallgatott meg, és nem tudom, mit sirattam jobban, a nagymamám elvesztését, vagy azt, hogy tudtam, aznap véget ért a gondtalan gyerekkorom.

A nő, a macska meg az utolsó lehetőség…

Minden reggel korán kelsz, már megszoktad , ugyanazok a rutin mozdulatok, kávé, pirítós, tusolás, úgy nézegeted a falon az órát, mintha időre mennél valahova, de aztán eszedbe jut, hogy ja igen, ma se mész sehova. Egyetlen társad a cicád, Micike, neki mesélsz mindennap, miközben fésülgeted. – Negyvenhét múltam, kiscicám, és nem tudok semmit felmutatni, se gyerekem, se férjem, se barátaim, se testvérem, és már munkám sincs, már egy éve bezárt a kávéház, ahol vezető helyettes voltam. Jelentkeztem mindenhova, takarítónőnek, csomagolónak, senkinek nem kellek, csak te vagy nekem. A férjem, Robi, hamar meghalt szegény, azóta egyedül vagyok, az a régi néhány barát valahol külföldön, vagy ők is bajban. Minden követ megmozgattam, semmi… Odamész a hűtőhöz, kinyitod, pár tojás még van, ebédre bundás kenyér lesz, úgyis szikkadt már az a pár maradék szelet. Ha belegondolsz, igazából nem félsz a jövőtől, mert nem is gondolsz bele. Nem akarsz. Valahogy mindig volt, most miért lenne másképp? Pedig már a nagymama antik kredencét is eladtad, a horgolt csipkéket, az ezüst kanalakat (a többi evőeszközt már évekkel ezelőtt, amikor összejöttél azzal a szemét hazug Ernővel, aki mindenedből kiforgatott, akkor elhatároztad, soha többet férfiak…), mindent pénzzé tettél. Micike a kanapéról néz rád élénkzöld szemekkel, elégedetten nyalogatja a száját, finom volt a reggeli. Így telnek a napok, megnézel pár filmet, olvasod a régi kedvenceidet, délután, estefelé az ablakon bámulsz ki, nézed az embereket, ahogy sietnek dolgukra, vagy csókolóznak a padon, hozzák a gyereket a suliból, beszélgetnek, nevetgélnek, te meg egyre magányosabbnak érzed magad, nem azért, mert egyedül vagy, hanem azért, mert nem hiányzol senkinek, a telefonod is egyre ritkábban csörög,te meg nem hívsz senkit, mert felmondtad az előfizetést, és vettél egy olcsó feltöltőkártyát. Az egyik szekrény mélyén találsz egy üveg bort, kibontod, csak úgy pohár nélkül meghúzod. Biztos, hogy jó ötlet ez? Kérdi Micike a kanapéról. Mióta tudsz te beszélni, lepődsz meg, nem, nem jó ötlet, de nincs jobb. Ha belegondolok, micsoda pezsgés volt a kávéházban még tavaly is, mert nem akármilyen hely volt az, csak turisták jártak oda, nem magyar ember zsebéhez mérték, ezerkettő volt egy sima presszókávé, de volt saláta, sütemény, mennyit hoztam haza, miért dobtam volna ki, semmi baja nem volt neki, a kétnapos zacher tortánál nincs finomabb… Jól meghúzod az üveget, ránézel a macskádra, aki rosszallóan rázza a fejét. Érzed, hogy fejedbe szállt a bor, sosem voltál ivós, na mi van, hülye macska, mit ingatod azt a nagy fejedet? Ha olyan okos vagy, mondd meg, mit kéne csinálnom? Az elmúlt néhány hónapban minden nap munkát kerestem, de nem kellek sehova, pedig hidd el, bármit elvállalnék… Bármit? Kérdez vissza Micike, és erre te csak nagyokat bólogatsz. Az ősi mesterség a nők utolsó lehetősége, mondja a cica bölcsen. Én tényleg nem vagyok normális, nogy a Micivel beszélgetek, motyogod magadban, miközben jól meghúzod a borosüveget. Kiiszod az utolsó kortyot is, és ott a konyhaszéken, az asztalra borulva elalszol…
Néhány óra múlva ébredsz, nyúzottan, fejfájósan, még mindig ugyanaz a nap van, a bundás kenyér kimaradt, mondod magadban, szóval ilyen a macskajaj, sosem voltál nagyivó, ezt is meg kellett próbálni, rutinos mozdulatokkal fölteszel egy friss kávét, esküszöl a kotyogósra, majd kinyitod a hűtőt, hogy kivedd a tejet, mert a kávé tejjel a legjobb, meg pár csepp mézzel, de az már elfogyott, jó lesz a cukor is, de mi a fene van, miért nem világít a hűtő, ennek is most kellett elromlania, persze, mörfi, de nem, mert a mikró sem indul, akkor már kicsit idegesen nyúlsz a villanykapcsoló felé, és igen, jól sejtetted, kikapcsolták az áramot. Ettől teljesen kijózanodsz, ránézel a macskára, ő visszanéz, hosszan néztek egymás szemébe, ti már szavak nélkül is…. Felhajtod a kávét, feketén, aztán bemész a fürdőbe, letusolsz, kinyitod a gardróbod mindkét szárnyát, és hosszan, gondosan válogatod ki a ruhadarabokat, mintha fontos találkozóra mennél. Odakint szép tavaszi nap van, a koktélruha mellett döntesz, hozzá egy vagány fehér bőrdzseki, magassarkú. Beletúrsz a hajadba, még mindig olyan szép dús és hullámos, szépen keretezi az arcodat. Feltűzöd egy francia csattal, de aztán mégis kiengeded, így fiatalosabb. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, egy tekintet a cicára, majd sietek, vacsorára itt leszek, mondod, és kilépsz a lakásból. A lakótelepen nem sokan járkálnak, néhány anyuka a gyerekkel, de te nem ismersz senkit, reggeltől estig dolgoztál, hétvégeken is, csak karácsonykor meg húsvétkor voltatok zárva. Úgy mész az emberek között, mint aki nem is itt lakik, csak vendégségbe jött valakihez, felszállsz a buszra, te jó ég, a maszkom hol a csudában van, na végre, itt volt a zsebemben, mész pár megállót, leszállsz ott, ahol már vége a lakótelepnek, csak fák vannak, meg egy lepukkant raktárépület. Elindulsz a főút mellett, itt már nem jár gyalogos, csak autók suhannak a kétsávos úton. Megállsz, visszanézel a menetiránnyal szembe, nézed, ahogy jönnek sorra a kocsik, és miközben hajadat az arcodba fújja a tavaszi szél, azt várod, hogy valamelyik autó lelassítson és megálljon melletted.

A nő, a macska meg az utolsó lehetőség… Minden reggel korán kelsz, már megszoktad , ugyanazok a rutin mozdulatok, kávé, pirítós, tusolás, úgy nézegeted a falon az órát, mintha időre mennél valahova, de aztán eszedbe jut, hogy ja igen, ma se mész sehova. Egyetlen társad a cicád, Micike, neki mesélsz mindennap, miközben fésülgeted. – Negyvenhét múltam, kiscicám, és nem tudok semmit felmutatni, se gyerekem, se férjem, se barátaim, se testvérem, és már munkám sincs, már egy éve bezárt a kávéház, ahol vezető helyettes voltam. Jelentkeztem mindenhova, takarítónőnek, csomagolónak, senkinek nem kellek, csak te vagy nekem. A férjem, Robi, hamar meghalt szegény, azóta egyedül vagyok, az a régi néhány barát valahol külföldön, vagy ők is bajban. Minden követ megmozgattam, semmi… Odamész a hűtőhöz, kinyitod, pár tojás még van, ebédre bundás kenyér lesz, úgyis szikkadt már az a pár maradék szelet. Ha belegondolsz, igazából nem félsz a jövőtől, mert nem is gondolsz bele. Nem akarsz. Valahogy mindig volt, most miért lenne másképp? Pedig már a nagymama antik kredencét is eladtad, a horgolt csipkéket, az ezüst kanalakat (a többi evőeszközt már évekkel ezelőtt, amikor összejöttél azzal a szemét hazug Ernővel, aki mindenedből kiforgatott, akkor elhatároztad, soha többet férfiak…), mindent pénzzé tettél. Micike a kanapéról néz rád élénkzöld szemekkel, elégedetten nyalogatja a száját, finom volt a reggeli. Így telnek a napok, megnézel pár filmet, olvasod a régi kedvenceidet, délután, estefelé az ablakon bámulsz ki, nézed az embereket, ahogy sietnek dolgukra, vagy csókolóznak a padon, hozzák a gyereket a suliból, beszélgetnek, nevetgélnek, te meg egyre magányosabbnak érzed magad, nem azért, mert egyedül vagy, hanem azért, mert nem hiányzol senkinek, a telefonod is egyre ritkábban csörög,te meg nem hívsz senkit, mert felmondtad az előfizetést, és vettél egy olcsó feltöltőkártyát. Az egyik szekrény mélyén találsz egy üveg bort, kibontod, csak úgy pohár nélkül meghúzod. Biztos, hogy jó ötlet ez? Kérdi Micike a kanapéról. Mióta tudsz te beszélni, lepődsz meg, nem, nem jó ötlet, de nincs jobb. Ha belegondolok, micsoda pezsgés volt a kávéházban még tavaly is, mert nem akármilyen hely volt az, csak turisták jártak oda, nem magyar ember zsebéhez mérték, ezerkettő volt egy sima presszókávé, de volt saláta, sütemény, mennyit hoztam haza, miért dobtam volna ki, semmi baja nem volt neki, a kétnapos zacher tortánál nincs finomabb… Jól meghúzod az üveget, ránézel a macskádra, aki rosszallóan rázza a fejét. Érzed, hogy fejedbe szállt a bor, sosem voltál ivós, na mi van, hülye macska, mit ingatod azt a nagy fejedet? Ha olyan okos vagy, mondd meg, mit kéne csinálnom? Az elmúlt néhány hónapban minden nap munkát kerestem, de nem kellek sehova, pedig hidd el, bármit elvállalnék… Bármit? Kérdez vissza Micike, és erre te csak nagyokat bólogatsz. Az ősi mesterség a nők utolsó lehetősége, mondja a cica bölcsen. Én tényleg nem vagyok normális, nogy a Micivel beszélgetek, motyogod magadban, miközben jól meghúzod a borosüveget. Kiiszod az utolsó kortyot is, és ott a konyhaszéken, az asztalra borulva elalszol… Néhány óra múlva ébredsz, nyúzottan, fejfájósan, még mindig ugyanaz a nap van, a bundás kenyér kimaradt, mondod magadban, szóval ilyen a macskajaj, sosem voltál nagyivó, ezt is meg kellett próbálni, rutinos mozdulatokkal fölteszel egy friss kávét, esküszöl a kotyogósra, majd kinyitod a hűtőt, hogy kivedd a tejet, mert a kávé tejjel a legjobb, meg pár csepp mézzel, de az már elfogyott, jó lesz a cukor is, de mi a fene van, miért nem világít a hűtő, ennek is most kellett elromlania, persze, mörfi, de nem, mert a mikró sem indul, akkor már kicsit idegesen nyúlsz a villanykapcsoló felé, és igen, jól sejtetted, kikapcsolták az áramot. Ettől teljesen kijózanodsz, ránézel a macskára, ő visszanéz, hosszan néztek egymás szemébe, ti már szavak nélkül is…. Felhajtod a kávét, feketén, aztán bemész a fürdőbe, letusolsz, kinyitod a gardróbod mindkét szárnyát, és hosszan, gondosan válogatod ki a ruhadarabokat, mintha fontos találkozóra mennél. Odakint szép tavaszi nap van, a koktélruha mellett döntesz, hozzá egy vagány fehér bőrdzseki, magassarkú. Beletúrsz a hajadba, még mindig olyan szép dús és hullámos, szépen keretezi az arcodat. Feltűzöd egy francia csattal, de aztán mégis kiengeded, így fiatalosabb. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, egy tekintet a cicára, majd sietek, vacsorára itt leszek, mondod, és kilépsz a lakásból. A lakótelepen nem sokan járkálnak, néhány anyuka a gyerekkel, de te nem ismersz senkit, reggeltől estig dolgoztál, hétvégeken is, csak karácsonykor meg húsvétkor voltatok zárva. Úgy mész az emberek között, mint aki nem is itt lakik, csak vendégségbe jött valakihez, felszállsz a buszra, te jó ég, a maszkom hol a csudában van, na végre, itt volt a zsebemben, mész pár megállót, leszállsz ott, ahol már vége a lakótelepnek, csak fák vannak, meg egy lepukkant raktárépület. Elindulsz a főút mellett, itt már nem jár gyalogos, csak autók suhannak a kétsávos úton. Megállsz, visszanézel a menetiránnyal szembe, nézed, ahogy jönnek sorra a kocsik, és miközben hajadat az arcodba fújja a tavaszi szél, azt várod, hogy valamelyik autó lelassítson és megálljon melletted.

Masni a szemétben

Reggel, amikor kinyitottam a szemem, első dolgom volt megnézni, hogy ott van-e a széken az új ünneplő cipőm. Ott volt, mégsem álmodtam, piros lakk, bebújós, rajta egy piros masni. Azért kaptam, mert szeptemberben kezdődik az iskola, alig várom, már tavaly kellett volna, csak nem értem el a 18 kilót, ezért azt javasolták szüleimnek, maradjak még egy évet az oviban. Óriási csalódás volt, nagyon unatkoztam, és amikor idén tavasszal ráállítottak a mérlegre, nagyon próbáltam nyomni magam lefelé, hogy nőjenek a számok a kijelzőn, de idén is pont ugyanannyit nyomtam, mint tavaly, nyamvadt 16 kilót. De most az óvónéni mosolygott, és azt mondta, semmi baj, most már mehetek iskolába, egy ilyen értelmes kislány oda való. Annyira boldog voltam, hogy a nyári szünetben megtanultam olvasni, így aztán kinyílt egy másik világ, nem kellett senkire várnom, hogy olvasson nekem, a magam ura voltam. Kicsit több, mint két hét, és iskolás leszek. Ránéztem a piros lakkcipőmre, gondoltam, megmutatom mindenkinek, elmentem a játszótérre, ott lézengett már két nagyobb lány, én voltam a bandában a legkisebb, de megtűrtek a bátyám miatt, mert minden lány belé volt szerelmes, és gyakran kérdezősködtek róla, én meg úgy nyilatkoztam, mintha minimum a Mick Jagger sajtósa lennék, persze akkor még nem ismertem az énekest, de azt se tudtam, mi az a sajtó. Nagyon dicsérték az új cipőmet, én meg boldogan néztem, ahogy csillog a lakk a napsütésben. Tíz óra felé már nagyon meleg volt, behúzódtunk az egyetlen nagy fa alá, itt a lakótelepen csak kis csemeték voltak, de ilyen nagy tölgyfa csak a mi játszóterünkön volt. Itt mindenki ismert mindenkit, sőt a szüleink is ismerték egymást, ezért ha valaki füllenteni akart otthon, meg kellett osztania velünk, hogy ugyanazt mondjuk mi is. A nagylányok megkínáltak szotyival, de én nem kértem, mert szörnyű macerás volt kienni azt a kis magot, idegesített, hogy olyan ügyetlen vagyok.
Egyszercsak megjelent két fiú, ikrek lehettek, mert csak a pólójuk volt különböző, minden más egyforma, akár két tojás. A lányok elkezdtek pusmogni, kiderült, hogy ez a házmester Lajos bácsi két unokája, iskolakezdésig itt lesznek, olyan tíz-tizenkét évesek lehettek, nyurgák voltak, szőkék és elálló fülűek. Mellénk szegődtek, persze azt már észrevettem, hogy az egyik iker, a csíkos pólós a Vali mellé ült, a másik az Olgi mellé, engem meg se láttak. Valami kincsről beszélgettek, ami a közeli szemétbányában van, ők most odamennek megkeresni, és gazdagon jönnek vissza néhány óra múlva. Hogy ez a kincs mi volt, arany, vagy gyémánt, vagy valami régiség, vagy pénz, azt nem fejtették ki, azt se, hogy ezt honnan tudják, de mi sem kérdeztünk semmit, csak ámulva hallgattuk őket. Na ki jön velünk, lányok? Kérdezték az ikrek, persze Olgira és Valira néztek, de ők nem nagyon éreztek késztetést egy szemétbányás kalandra, na gondoltam itt az én időm, feltettem a kezem, jelentkeztem, mint egy iskolás. Én. Én veletek megyek. A két fiú mintha csak akkor vett volna észre, rám nézett, mindketten végigmértek tetőtől talpig, én meg ott álltam előttük mind a 16 kilómmal. Na jó, gyere, legyintettek, egy búcsúpillantást vetettek a lányokra és elindultunk. Ők mentek elől, én mögöttük, de engem nem érdekelt, csak a kincsre gondoltam. A szemétbánya nem messze volt az iskolától, valaki azt mesélte, hogy jövőre föltöltik földdel, és még egy lakótelepet építenek rá. Gondoltam, pont jókor megyünk, mert ha tényleg beépítik, a kincsnek annyi. Nem volt nehéz kijátszani az őrt, csak egy idős bajszos bácsi ült egy lakókocsiban, nyitva volt az ablaka, onnan nézte a terepet. Messzire lehetett érezni a hagyma és a füstölt kolbász szagát, amit apró falatokra vágva tuszkolt be a szájába. Mellette a kis Sokol rádión Kádárjani bácsi beszélt, apám így mondta mindig, és meg kellett hallgatni, de én egy kukkot sem értettem az egészből. Ahogy elhagytuk a lakókocsit, megcsapott valami furcsa szag, az erjedő szemét édeskés szaga. Az egész hely úgy nézett ki, mint egy stadion, csak az emberek helyett vastag réteg szemét volt, ameddig csak elláttunk. Fogtunk pár nagyobb kartont, és mintha szánkóznánk, lecsúsztunk a szeméthalmon. Néha lefékeztünk és guberáltunk. Volt ott minden, csorba csészék, boros üvegek, törött lábú szék, mocskos, lukas függöny, de kincs sehol. Menjünk lejjebb, mondta az egyik iker, ezek új szemetek, a régiek lent vannak, hát lejjebb csúsztunk, közben könyékig a szemétben turkáltunk. Most a másik fiú kiáltott fel: ide-ide, gyertek, a kezében egy női ridikül, olyan színházba járós. Egy gyöngyházberakásos színházi látcső volt benne. Lesz még több is, fordultak felém, a látcsövet meg eltették maguknak. Tovább csúsztunk, én megláttam egy zsákot, de a fiúknak nem szóltam, hogyne, hogy ezt is zsebre vágják. A zsák tele volt papírokkal, valami irodából dobhatták ki az iratokat, már négykézláb pakoltam ki a zsákból a sok papírt, olyan voltam, mint a kutya, aki szagot fogott, egyre gyorsabban pakoltam. A zsák aljában, egy nejlon szatyorban ott lapult pár könyv, gyönyörű, újszerű állapotban. Hangosan, szótagolva olvastam a címeket: E-mil és a de-tek-tí-vek, Nagy in-dián-könyv, Lenin ösz-szes mű-ve, Re-pü-lő osz-tály. Hú, gondoltam, ez az én kincsem, a két iker már messze járt, túrták a szemetet, nem baj, én hazamegyek, a könyvek az enyémek, jobb, ha nem szólok nekik. Az üres zsákban már csak a könyvek voltak, én úgy húztam magam után, mint a gyilkos, aki zsákba rejtette a hullát, és most el kell húznia,hogy bedobja a folyóba, láttam egy filmben, valami francia alandelonosban. A bajszos őr már az újságot olvasta, kávé keserű illata csapott meg. De ahogy húztam magam után a zsákot, más is megcsapott, a saját szagom, te jó ég, de büdös vagyok, nem baj, otthon rendbe teszem magam, még nincs otthon senki. Nem érdekelt semmi, csak a könyvek a zsákban, vittem haza, mint egy zsákmányt, közben még viccelődtem is magamban, hogy a zsákmány a zsákban van. Végre fölértem a negyedikre, de ahogy a kulcsot keresgéltem, anyám kitépte az ajtót, és már mondta volna a magáét, de amikor meglátott, még a szava is elakadt. Ott álltam a 16 kilós valómban, a hajamban valami ragacs, a ruhám alig látszott a mocsoktól, az arcom és kezem szinte fekete volt, és a cipőm… Te jó ég, a cipőm, az új lakkos, elfelejtettem, hogy az van rajtam, valami ragacs ba léphettem, mert a talpán egy csomó papír volt, és jaj, ne! Az egyikről hiányzott a masni!
Anyám betuszkolt a kádba, és úgy súrolt a szivaccsal, mint ahogy a nagyon zsíros edényt szokta, tiszta erőből. Nem mertem szólni, hogy fáj, nem szóltunk egy szót sem, nem is mertem ránézni, hagytam, hogy pirosra dörzsölje a bőrömet. Amikor befejezte, halkan ennyit mondott: apádnak egy szót se, hogy hol voltál, a könyveket meg egy kolléganőmtől kaptam, mert az ő gyerekei már nagyok. Értve vagyok? Először nézett úgy rám, mintha felnőtt lennék én is, tudtam, hogy ez fontos, hogy ne kotyogjam el magam, csak bólintottam. Ez volt a mi titkunk.
Másnap a lányok mesélték, hogy az ikreket Lajos bácsi egész nap kereste, és mikor megtudtam, hova mentek, titokban keresztet vetett, mert itt már senki nem segíthet, csak a Jóisten. Segített is, estére hazaértek a fiúk, Lajos bá’ majdnem szívinfraktot vagy mit kapott, amikor meglátta őket, és rögtön átment a Szakácsékhoz, akiknek volt telefonjuk, és azt ordította a kagylóba a lányának, hogy azonnal vidd haza a fattyaidat, egy napot se bírok tovább! Oldd meg, ahogy tudod! Még aznap este elvitte az anyjuk az ikreket, soha többé nem láttuk őket.

Áprilisi Hugó



Az már tök unalmas, hogy összekötjük a többiek cipőfűzőjét április elsején, mondtam, Zsófinak, találjunk ki valami újat. Na jó, de mit? Elgondolkozva mentünk hazafelé az iskolából, csupa rosszabbnál rosszabb ötlet jutott eszünkbe, mint például felhívnánk egy Kis nevű embert, és azt mondanánk, halló, Kis lakás? Akkor cserélje nagyobbra, de egyik sem tetszett igazán. Népszerű volt akkoriban a telefonbetyárság, alig volt néhány embernek otthon telefonja, nekünk persze nem volt, az osztályból is csak három embernek. Abban maradtam Zsófival, hogy estére kitaláljuk. Otthon a konyhában aztán megjött az isteni szikra, amikor anyám a naptárt lapozgatta. Hát persze! Másnap reggel találkoztunk a telefonfülkénél, szerencsére nem volt nagy sor, bezzeg este! A telefonfülkéknek általában volt valami egységes szaguk, cigi, olcsó kölni és fokhagymás kolbász egyvelege, amit az előző telefonálók hagytak maguk után. Ide figyelj, mondtam barátnőmnek, miközben betuszkoltuk magunkat a fülkébe, táskástul, tornacuccostul, már nem voltunk napközisek, mindennap hoztuk-vittük a tankönyveket. Ma meg dupla torna lesz a két utolsó óra. Felnyitjuk a telefonkönyvet valahol, rábökünk egy számra, és azt mondjuk, hogy Hugóval szeretnénk beszélni. De miért pont Hugónak? Ki az a szemét szülő, aki Hugónak nevezi el a fiát? Azért, mondtam én, mert ma, április elsején Hugó napja van. Elég fura név, de ott van az a francia író, igaz, hogy ő Ügó, Viktor Ügó, az mindjárt máshogy hangzik. Hát igen, gondolkozott el Zsófi, az is lehet, hogy az Ügó a vezetékneve, és Viktor a kereszt, hallottam, hogy külföldön minden fordítva van. Hoztál kétforintosokat? Mennyi van? Kettő? Nekem is… Na akkor csapjuk fel a nagykönyvet, te nyitod, én meg rábökök egy számra. Háromra bökök… Egy… Kettő… Három… Ez az. Valami Lampex. Hű, becsöng… Halló, jó napot, Hugóval szeretnék beszélni… A vonal túloldalán egy rekedtes férfihang válaszolt, unottan csak annyit mondott: kis türelmet, idehívom.
A telefonfülkében összetapasztott fejjel hallgattuk a telefont, hogy le ne maradjunk semmiről. Hallottuk, ahogy a túloldalon letették a kagylót a készülék mellé, a háttérben gépek zaja hallatszott. Hallod, mondtam Zsófinak, van náluk Hugó nevű, mennyi esély volt erre? Most mit mondunk neki? Hogyhogy mit, mit tudom én, biztos voltam benne, hogy ilyen hülye névvel nem él senki. Halló, itt Halmos Hugó (úristen, itt van, mondj már valamit, miért én, te találtad ki…) Halló, mondtam bizonytalanul a telefonba, azért hívjuk, mert boldog névnapot kívánunk.
Amikor az ember elkezd füllenteni, egyik hazugság hozza magával a másikat. Arra nem készültünk, hogy lesz egy Hugónk, és megkérdezi, honnan a túróból tudjuk a számot, és egyáltalán, mi kik vagyunk. Kínomban rögtönöztem egy zavaros történetet arról, hogy mi, a Barátság Örs képviselői ritka nevű embereket keresünk, és a névnapján felköszöntjük őket. Ahogy dobáltuk be a kétforintosokat, megélénkült a beszélgetés, olyan volt, mintha már ismertük volna egymást, megtudtuk, hogy Hugó a gyártósoron dolgozik (bármi is legyen az), három műszakot vállal, mert év elején született a fia, akit láss csodát, szintén Hugónak hívnak, az ő családjukban minden férfit így hívnak. Mi erre a hírre pukkadoztunk a nevetéstől, és amikor letettük a telefont, mert elfogyott a pénzünk, szinte kirobbantunk a fülkéből. Kacagva utánoztuk a férfi mély hangját: nálunk minden férfit Hugónak hívnak… Úgy estünk be az iskolába, hogy még mindig nevetgéltünk, és felidéztük újra és újra a beszélgetés részleteit. Észre se vettük, hogy szembejöttek velünk az osztálytársaink, és bedőltünk az összes áprilisi tréfának, amit mindig szoktak, a folyik a cipófűződ, meg rámutattak a mellkasunkra, mi ez? És miközben lenézünk, kapunk egy orrfricskát. De mi nem bántuk, mert a mai nap különleges volt számunkra, lett egy Hugónk…

A balek


Akkor ennyi? Vége? – kérdezte Ferenc, akit Annabella csak Francinak szólított. Hat évet húztak le együtt, amiből csak az első volt boldogság, utána maga volt a pokol, persze nem hirtelen, egyik napról a másikra történt, hanem fokozatosan, alattomosan. – Ennyi, unlak már, Franci. Annabella végignézett a férfin, aki úgy állt ott a szoba közepén, mint egy kutya, akit kidobtak az utcára. Pedig hat éve milyen jóvágású volt, most meg… Puhány lett, és a haja is sokkal gyérebb… Szánalmas…. Mit láttam benne? Biztos csak magányos voltam, akkor szakítottam Ernővel, őt is untam, és pont akkor jött Franci, amikor először megláttam, tudtam, hogy ő lesz a következő. Gazdag vagyok, és mindent megszerzek, amit akarok, így nőttem fel. És a szerzemény addig marad, amíg én azt nem mondom, hogy vége. Szegény Franci… Azért nem lehet oka panaszra, kistafírungoltam rendesen, minden nyarat a Monacói villában töltöttünk, az egyikben a sok közül , amit a szüleimtől örököltem. Luxus élete volt mellettem, sportkocsi, jacht, magánrepülő… De hétfőtől már Antónió lakik itt, a gyönyörű szemű, hullámos hajú csodaférfi, még szerencse, hogy egy méret Francival… – Hát akkor én, Annabella, ezek szerint… – Igen, ki vagy rúgva. A ruha, ami rajtad van, maradhat, nem bánom, de az órát tedd le az asztalra, meg a gyűrűt is. Ja, és a kocsikulcsot is. Vén ribanc, gondolta Feri, azt hiszi, hogy azért, mert gazdag, úgy beszélhet velem, mint egy kutyával. Itt a kocsikulcs, és a gyűrű, jaj, nem jön le, már évek óta rajtam van…. Azt hiszi, beveszem ezt a műsort a gyűrűvel, micsoda pitiáner alak! Na, csak sikerült neki. Tudod mit, kérdezte a nő, maradhat a gyűrű, emlék tőlem, sőt visszaadom azt a gyűrűt is, az egyetlen ékszert, amit kaptam a hat év alatt.. Hova is tettem… Kinyitotta az egyik fiókot, hoppá, megvan, tessék, nem hordtam, nem szoktam hozzá az ilyen olcsó darabokhoz, na, vidd csak, míg meg nem gondolom magam. Feri zsebrevágta a gyűrűt, naná, hogy elfogadom, annak idején a kocsimat kellett eladnom, hogy megvehessem, igaz, hogy egy régi Suzuki volt, de akkor is… Azt hiszi rólam ez a lotyó, hogy most kitolt velem, pedig mióta várom ezt a pillanatot, úgy érzem magam, mint aki börtönből szabadult, mindent előkészítettem, amikor a múltkor összefutottam a plázában Tónival, régi-régi barátommal, aki most jött haza valami külföldi munkából két év után, bevillant az isteni szikra. Elmeséltem, hogy állok Annabellával, hogy mindennap porig aláz, de már nemcsak négyszemközt, hanem társaságban, és ilyenkor ő nevet a leghangosabban. Milyen a nő, kérdezte Antal, úgy értem, hogy néz ki? Csinosnak csinos, bár már öregszik, és egyre gyakrabban jár dr. Csontoshoz, tudod, a világhírű plasztikai sebész. Tóni, ha átveszed tőlem, egy életre lekötelezel, én már évek óta várom a lehetőséget, tudod, nem lehet vele szakítani, csak ha ő akarja. De cserébe olyan életet élhetsz, amiről nem is álmodtál. Pont erre van szükségem, mondta Tóni, mondj el róla mindent, a többit bízd rám… Azzal Feri sorra elmondta, hogy a nő szereti, ha szép szavakat suttognak a fülébe, de csakis a jobb fülébe, mert a bal egy kissé süket, valami betegség szövődménye. A nagy gazdagságba beleszületett, el se tudja képzelni, hogy máshogy is élnek emberek, tud adakozó, nagyvonalú lenni, de ha megbántják, átmegy pitiánerbe, és olyankor nem válogatja meg a szavait. Nem szeret semmilyen művészetet, de sznobságból elmegy néha az operába vagy színházi premierre. Imád utazni és a társaság közepe lenni. Amikor elhagyta a 14 szobás, toszkán kertes villát, hátra se nézett, boldog volt, hogy sikerült a terve. Azóta várja ezt a napot, amióta összefutott Alizzal, az első szerelmével, nemrég jött haza külföldről, elvált, évek óta nem látta, de ott folytatták a beszélgetést, ahol abbahagyták, mintha nem is telt volna el majd’ húsz év. Holnap újra találkoznak, és már semmi akadálya az újrakezdésnek. Szerencsére a Csalogány utcai lakása megvan, ketten is elférnek benne, még az is lehet, hogy megnősülök… Ferenc elmosolyodott a gondolatra, látta Alizt menyasszonyi ruhában, ahogy ránéz az ibolyakék szemeivel, igen, ezt akarja, itt a gyűrű a zsebében, ami Annabellának túl olcsó volt, és visszaadta. Alíz biztos értékeli majd a brillkövet, ugyanolyan szerény és egyszerű lány, mint régen volt. Holnap a cukrászdában megkérem a kezét, és soha többet nem engedem el… A cukrászdában nem voltak sokan, egy fiatal pár kutyával, két idős néni, és az ajtóval szemben két fiatal nő. Az egyik folyton az óráját nézte, meg a kaput bámulta. Nyugi, Alíz, mondta a másik, sikerülni fog. Mit tud rólad? Semmit, azt mondtam, külföldön dolgoztam, de nem részleteztem. Ez az utolsó esélyem, mindjárt negyven leszek, az nem lehet véletlen, hogy pont a múltkor futottunk össze annyi év után, meg kell ragadnom a lehetőséget, láttál te negyvenéves luxusprostit? Kiöregedtem, Julikám, férjhez kell mennem, és ennél jobb balekot keresve sem találnék. Egy gyönyörű villában lakik, személyzet meg minden, ki gondolta volna, hogy ilyen sokra viszi? Mennyi az idő? Bármikor itt lehet, próbáltam úgy öltözködni, mint annak idején. Jól van, most már elmehetsz, nem akarom, hogy itt lásson. Hát jó, megyek, mondta Juli, és elindult kifelé. Épphogy becsukódott mögötte az ajtó, újra kinyílt, ott állt Feri, ránézett Alizra, aki ugyanolyan volt, mint régen, csíkos ing, farmer, tornacipő, és tudta, hogy elkezdődött az új élete. Boldogan szorongatta kezében a brill köves gyűrűt.

Kedves feliratkozó !

Holnap karácsony, még ha olyan is, amilyen… Köszönöm, hogy olvasod a blogomat, és remélem, a továbbiakban is olvasni fogod. Kívánok Neked békés karácsonyt, meghitt órákat, sok finomságot, egészséget, szeretetet, és boldog, boldogabb Újévet!

Csibe

Egéf nap tak fétáltam, mert nem volt gavdám, homleff tita voltam mindig if. Ja, avért felypegek, mert kirúgták a fogam, pedig nem vagyok én roff tita, tak eleven. Eft avért nem érdemeltem meg. Av ételt if neheven tudom megenni. Még kiti vagyok, nem fok feretetet kaptam. Egéfen addig, amíg be nem fétáltam abba a kertbe, ahol már két matka if lakott, egy termetef néni, akinek nem voltam túl fimpatikuf, meg egy koromfekete fiú, vele hamar öffebarátkovtam, pedig én if fiú vagyok. Perfe avért nem kínáltak meg, de én nagyon éhef voltam, éf minden maradékot megettem. Akkor nyílt av ajtó, éf egy embernő hovott nekem egy tálban ételt, aft if mind befaltam. Jól elálmofodtam, bevittek a hávba, éf fokáig fimogattak, fépen bántak velem, majdnem fírtam örömömben, olyan jól érevtem magam. Avóta ott lakom, a fekete matka, akit Ferinek hívnak, a barátom, együtt tavargunk, vifont a Dömi néni nagyon fúj rám, fofe vegyül velünk.

Év én vagyok, Tibe

Avért kaptam a Tibe nevet, mert állítólag úgy tipogok, mint egy kiftibe. Perfe ev nem igav, jobban örültem volna egy férfiafabb névnek, mint például Herkulef, vagy Leó… De ha nekik ev tettik… Majd ha nagy lefek, megváltoftatom, de nekem mindegy, tak fereffenek. Ők av én taládom, mindennap etetnek, itatnak, fimogatnak, éf ha néha roffalkodom(nagyon ritkán fordul elő) akkor fem rugdofnak, hanem kulturáltan megbeféljük. Moft már nem fomorkodom, mert megtaláltam av otthonomat. Boldog tita vagyok!

Hogyan lett családom?


Először csak átrohantam a kertjükön, nem sokat időztem ott, mert egy dagadt kutya nagyon őrizte a házat. De mostanában nem láttam őt, és többször odamerészkedtem, persze csak óvatosan, mert igaz, ami igaz, elég gyáva vagyok, hiába hívtak szép szóval, kedvesen, én csak gubbasztottam a kerítés tetején. Egyszer odasomfordáltam a teraszhoz, körülnéztem, dagadt kutya sehol, viszont volt ott egy hízásra hajlamos macskalány, épp a zsánerem, de most nem udvarolni akartam, hanem elvinni a macskalány ebédjét, és mint bátor és határozott kandúr, odébblöktem a csajt, és bepusziltam azt a finom szaftos húst. De akkor nyílt az ajtó, kijött egy nőember, kedvesen szólt hozzám, de én elszaladtam, volt már alkalmam az embereket megismerni, odacsalogatnak, etetnek, itatnak, aztán belémrúgnak, vagy a kutyákkal kergetnek meg. Jobb magányos kandúrként kóborolni, nem kötődni senkihez, de ha őszinte vagyok, olyan nagyon vágyom a szeretetre, hogy nekem is legyen otthonom. Néha azt álmodom, hogy engem is szeret valaki, finomságokkal kedveskedik, simogatja a fekete bundámat. Lehet, hogy ez a nőember tényleg kedves? Mindig meg akar simogatni, de én elfutok, miközben nagyon szeretnék ottmaradni. Legközelebb engedem neki, már hetek óta járok oda enni, a macskalánnyal együtt,a napokban becsatlakozott egy kis ágrólszakadt fityfiritty fiúcica, ő nagyon bátor, pedig neki se lehetett fenékig tejföl az élete, látszik rajta, zörögnek a csontjai.úristen, tiszta orosz rulett, amit művel, gondoltam, de egy kis bátorságot merítettem én is, és nem egyből szaladtam el, amikor megsimogattak. Bevallom, nagyon jólesett, de a félelmem még mindig nagyobb volt. Telt múlt az idő, mindig várt engem a finom falat, a nőember meg a férfiember nagyon kedves volt hozzám, a macskalány meg a fifyfiritty már bejárósak voltak, én meg az ablakpárkányból néztem befelé sóvárogva. Ne légy már olyan tutyimutyi, végül is férfi vagy, egy kandúr, jön a tél, itt akarsz kint gubbasztani, amíg a másik kettő bent alszik a melegben? Kérdeztem magamtól. Egyszercsak nyílt az ablak, a nőember kedvesen simogatott, azt mondta, gyönyörű szép a bundám, és nagyon szép fiú vagyok, legalábbis a hangsúlyból ez jött le. Mély levegő, bátorság, szedd össze magad, mantráztam, míg egyszercsak beugrottam az ablakon. Volt nagy öröm, bátorságom elnyerte jutalmát, nem bántam meg, jó dolgom van, szeretnek, ami nagyon fura érzés, még sosem éreztem ilyet, de rögtön tudtam, hogy ez volt a vágyam, és most teljesült. Van egy saját alvóhelyem, a második polc a szekrényben, egy fakk, ahol boldogan alszom el minden este. Kedves macskatársaim, legyetek bátrak, mert ennél jobb érzés nincs a világon,ezt én mondom nektek a legggyávább , de ma már a legboldogabb kandúr a világon. (Akit állítólag Ferinek hívnak.)