Blog Feed

Kiemelt

My First Blog Post

Személyes blog

Be yourself; Everyone else is already taken.

— Oscar Wilde.

This is the first post on my new blog. I’m just getting this new blog going, so stay tuned for more. Subscribe below to get notified when I post new updates.

Gondolatok egy úszógumi kapcsán…

Ez jó lesz, mondtam magamban és megnyomtam a vásárlás gombot. Egy 61 cm átmérőjű úszógumit vettem, szép színes, pink meg sárga kacsákkal meg teknősökkel díszítve, nagyon jó ára volt. Miután megrendeltem, kérte a webshop, hogy válaszoljak néhány kérdésre. Fiúnak vagy lánynak veszem? Hány éves a fiú vagy kislány? Milyen alkalomból, stb? Megállt a kezem a billentyűzet felett, majd továbbgörgettem és megnyomtam a kész gombot. Mit is írhattam volna erre? Az igazság az, hogy a 88 éves mozgásképtelen apámnak vettem az úszógumit, mert az ápolónője, Erika azt mondta, vegyek egyet a felfekvései miatt. És Erikának igaza lett, tényleg használt, jó ötlet volt, a felfekvései javulgatnak.  De sajnos, bármilyen remek ápolónő Erika, az időt ő sem tudja visszaforgatni. Nézem apámat, aki két éve ágyban fekszik, és úgy néz ki, mint egy ráncos manó. Visszagondolok az igazi apámra, ahogy én emlékszem rá, erős volt, csupa izom, a hasán ugráltam kislánykoromban, ő meg nevetett, mert csiklandoztam. Bennem van az a kép, ahogy a nyakában ülök fehér kardigánban, fehér szoknyában, fehér harisnyában (anyámnak mániája volt a fehér, azt mondta, az az ünnepi viselet, én meg rohadtul ki nem állhattam az ünnepi viseletet, mert nem lehetett hozzáérni semmihez, nehogy bekoszoljam magam) a május elsejei felvonuláson, kezemben papír zászló, avval integetek, bár jobban örültem volna egy lufinak. Apám dolgos, becsületes ember volt, aki  komolyan hitt az eszmében, a kommunista szombatban, hogy ez a harc lesz a végső… Olyannyira hitt benne, hogy amikor kiutaltak nekik egy három szobás, tágas lakást, ő visszautasította azzal, hogy neki elég egy kétszobás is. Megkapta.                                  És most itt fekszik, se eszme, se felvonulás, csak meredten nézi a mennyezetet, mintha onnan várna valami jelet. És a jel nemsokára megjön, nem a mennyezetről, hanem azon túlról, a tetőn és a felhőkön át, egy másik dimenzióból, egész magasról, és apám meghallja majd azt a jelet, amit régóta vár, és amitől fél is kicsit, az újtól mindig fél az ember, de ha menni kell, el fog indulni arra az ismeretlen helyre, egy láthatatlan szál fogja húzni felfelé, teste súlytalanná válik, és minden fájdalmat lent hagyva elhagyja ezt a világot. Tudja, tudjuk, hogy bármikor megtörténhet, már nem is nagyon figyel ránk, nincs is jelen, tekintete áthatol a mennyezeten, a tetőn, és a felhőkön, és várja, várja a jelet.  

Az asszony, a férj meg a vasárnapi karaj…


Az asszony rutinosan dobta a vágódeszkára a karajt, minden vasárnap karajt klopfol, aztán kirántja, ez a férje kívánsága, rántott karaj, majdnem harminc éve minden vasárnap. Nem is tudom, mi lenne, ha csirkét sütnék, morogja magában, tán még a föld se forogna többet a döbbenettől. Egyszer felvetette a kérdést a férjének, az úgy kimeresztette a szemeit a csodálkozástól, majdnem a földre potyogtak, mint két gumilabda. Sült csirkét, Margit? Sült csirkét? Ha eddig jó volt a rántott karaj, jó lesz ezután is. Ne idegesíts már, tudod, hogy magas a vérnyomásom, amíg én élek, addig minden vasárnap rántott karaj lesz, értve vagyok? Persze, ha így akarod, így lesz, mondta az asszony, és nekiállt klopfolni a húst. Károlyom már csak ilyen, gondolta Margit, és igazából nem értette, miért zavarja őt ez a vasárnapi rántott hús evés, talán ez a bebetonozott állandóság, nem szerette a kőbe vésett dolgokat, de náluk minden vasárnap ugyanúgy telt, pontban egykor ebéd, se előbb, se később. Ránézett az órára: fél egy múlt pár perccel, a krumpli kész, amíg összerakom az uborka salátát, megsül a hús, pont ugyanolyan aranybarnának kell lenni, mert ha kicsit is odaég, vagy sápadt marad, kapok a fejemre. Szépen megterített, kirakta az ételt, leves sosincs, Károly nem szereti, az órára néz, pont egy óra, és a férje már ül is az asztalhoz. Margit figyelte az első falatot, amelyik bekerült férje szájába. Na milyen? Kérdezte az asszony. Meg lehet enni. Így a férfi. Akkurátusan vágta a késsel a húst, aztán egy falat krumpli, és az uborka saláta. Ebben a sorrendben, sosem másképp. Látszik, hogy katona volt, mindent ilyen kimérten csinált, még az ágyban is ilyen volt. Margit azt hitte, egyszer majd csak belelazít, majd rávezeti a szerelem ízére, de nem sikerült. Ezért-e, vagy másért, de nem lett gyerekük. Károly nem szerette volna, így nem is lett. Minden úgy történt, ahogy a férfi tervezte, pedig az életet nem lehet körzővel-vonalzóval megtervezni, mint egy házat, de neki sikerült. Ha kimérten is, de boldog, vagy legalábbis elégedett ember volt. Az asszony nézte, ahogy a férfi vesz a salátából, aztán a húst vágja. Eszébe jutottak a régi álmai, hogy fodrásznak tanul, lesz egy kis szalonja, hétvégén meg mozi, színház, kirándulás… Semmi nem lett belőle. Hirtelen vad kép jelent meg előtte. Mi lenne, ha fognám az összes rántott húst, beletömném Károly szájába, ledugnám a torkán, és elkezdene hörögni, fuldokolni, én meg csak nyomnám, gyömöszölném bele a sok húst, csak úgy vöröslene a feje, gúvadna a szeme vérben forogva, majd rángatózna párat, és belefulladna kedvenc ételébe.A biztonság kedvéért a fakanál nyelével is rásegítenék, hogy lemenjen az összes hús a torkán. Az asszony, miközben gondolatban a férjét gyilkolta, szinte kéjesen mosolygott. Na mi az, Margit, mi olyan vicces? Semmi, csak egyél. De mégis, hadd nevessek veled. Csak arra gondoltam…Károlyom,mi lenne velem nélküled? Hogy mi lenne? Kacag tele szájjal a férfi. Hát boldog lennél, Margit!…

NYARALÁS A KORONA IDEJÉN
Jaj, de finom ez a kávé, kapszulás? A szállodában nem volt ilyen jó, csak egy barna lötty volt, de ezen kívül minden remek volt! Mi a nyugdíjunkból nem tudnánk ilyen luxus helyekre menni, a fiam fizetett be minket, azt mondta:eleget ücsörögtetek itthon a karantén alatt, menjetek kicsit pihenni. Sacikám, az a szálloda, az valami csoda! Csupa márvány, meg mahagóni pult, virágok, üveg mennyezet, csuda flancos dolgokat láttam. Na és a szoba! Ellaknék benne akármeddig, volt egy kis balkon is, a hegyekre nézett… Egyet mondok, Saci, a gazdagok tudnak élni, az biztos! Négy napig én is úgy éreztem magam, mint egy kivételes személyiség. Aztán jött a felismerés a wellness– ben- mert az is volt, nem is akármilyen-hogy nagyon sok kivételes személyiség gyűlt össze, mert szinte lépni sem lehetett a tömegtől. Méghogy nagy a szegénység! Egy csomó nyugdíjas volt ott, mint mi, őket is a fiuk fizette be? De én nem bántam a sok embert, tudod, milyen vagyok, elbeszélgetek bárkivel, a medencében megismerkedtem két asszonnyal, hogy mennyit nevettünk, csak úgy visszhangzott a hely, tudod, minden csupa csempe volt, fent meg egy nagy üvegkupola, csináltam fotókat is, de az nem hozza vissza, vagy én nem tudok fotózni, nincs nagy gyakorlatom, az biztos. Károlyom hozta a formáját, komolyan mondom, többet nem megyek vele sehova, csak szégyenkezem miatta. Bementünk a szaunába, de ő pár perc múlva azt mondta, átmegy a másikba, az jobb. Később mindenhol kerestem, benyitottam mindenhova, még a konditerembe is, de Károly sehol. Tudod, hol találtam rá? A sókamrában, ami elvileg üzemen kívül volt, de ő bement, lefeküdt, és úgy találtam rá a lepedőjébe burkolózva, és húzta a lóbórt. Mondom neki:Károly, ébresztő, te itt alszol, azonnal gyere ki a medencéhez. Ő csak nyugalmat akart, azt mondja, nem bírja a tömeget. Kirángattam abból a kamrából, azt mondtam:majd este alszunk, most wellnesselünk. Na és az étkezések! Majd’ elsüllyedtem szégyenemben! Minden alkalommal úgy evett, mint akit éheztettek, az hagyján, de a zsebeit is teletömte szendviccsel meg banánnal, meg süteménnyel. Meglátod, mondta, milyen jól jön majd az uszodában. Neki jól jött, de én nem tudok ennyit enni. Így is felszedtem két kilót, pedig sokat sétáltunk, szaunáztunk… De tudod, mi volt a legszörnyűbb, Sacikám? Nem fogod elhinni, én is alig hittem a szememnek:Károly minden egyes nap ellopta az evőeszközöket.Csak otthon mutatta meg nagy büszkén, hogy majdnem összejött egy készlet. A mokkás kanalakat is, sőt, néhány üveg csészét, amiből a kávét ittuk! És még van képe azt mondani, hogy nekem hozta el, mert nagyon dícsértem, hogy milyen szépek a villák meg a kanalak! Mondom neki: Károly, ha én dícsérek egy kiskosztümöt a kirakatban, azt is elhozod? Ez az ember javíthatatlan, de az evőeszközök tényleg nagyon szépek, ha már elhozta, használom, majd meglátod, ha átjössz sütizni, mondjuk holnap, jó? Károly annyi almát lopott a szálloda kertjéből, hogy kijön egy pitére való. Akkor várlak holnap, de most futok, pá, Sacikám, nagyon finom volt a kávé, az enyém nem ilyen aromás, viszont a csésze meg a kiskanál gyönyörű lesz, majd meglátod!

Kontrasztok

Mindig a futópadon kezdek. Egy hónapja nyomom, bérletem is van a konditerembe. Nem tudom, miért hittem, hogy ez nem jön be nekem. Pedig de. Sétával kezdem, és egyre gyorsítom az iramot, sőt még egy kis emelkedőt is ráteszek. Egy idő után már unalmas lesz, de olyankor elképzelem, hogy épp a Gellérthegyre mászom, fent kicsit körülnézek, megcsodálom a várost, aztán futok lefelé. Ma nincs kedvem hegyet mászni még gondolatban sem, amíg a futópadon izzadok, a szemközti falat bámulom. Valami világbajnok testépítő életnagyságúnál sokkal nagyobb fotója. Iszonyatos felfújt izmok, kidagadó erek, nyaka szinte nincs is… Ha valakinek ez lenne a példa, hát úgy kell neki, engem inkább valami előemberfélére emlékeztetett. Az ősember pasi mellett egy lány, ő is bajnok, de ő jól néz ki. A szépség és a szörnyeteg, mosolygok magamban, és feljebb nyomom a sebességet. Csak az a zene-mit zene, ütemes gépi effektek-az ne volna… De rájöttem, hogy végül is jó ehhez a mozgáshoz, megadja a ritmust. Te tudtad, hogy létezik olyan, hogy fitt rádió, és egész nap ez a tuctuc szól, és valószínű, hogy minden konditerem ezt kapcsolja be, mert itt nem érhet meglepetés? Nem szakítják meg útinformmal vagy hírekkel, kizárólag ez a zenének nevezett zaj megy nonstop. De most már simán függetlenítek ettől, meg se hallom. Gimis koromban alakult ki az a szokásom, hogy többféle dologra figyelek. Amikor tanulnom kellett, mindig akkor ment a rádióban az Ötödik sebesség, ez egy beszélgetős műsor volt. Megtanultam rádiózás közben olvasni vagy leckét írni. A végén már zajfüggő lettem, a mai napig valami be van itthon kapcsolva csak úgy tudok olvasni vagy főzni… Régen annyira benne voltam egy könyv történetében, hogy amikor anyám beszólt, hogy ebéd, én tovább olvasva kimentem a konyhába, bekapcsoltam a Sokolt, erre anyám elkezdte a monológját, hogy így nem lehet enni, azt sem tudod, mi van a tányéron, nem igaz, hogy nincs tíz perced, tedd már le azt a könyvet! Én még válaszoltam is valamit, hogy mindjárt, csak ezt az oldalt még befejezem, persze nem fejeztem be, titokban kicsit feljebb tekertem a rádiót, hátha abbahagyja, de nem hagyta. Aztán visszamentem a szobába, és estig olvastam. Bár akkor nem úgy tűnt, de ma már tudom, hogy szép idők voltak. Szép és visszafordíthatatlan idők. Már a lejtőn haladok, közben bámulom a szépség és a szörnyeteg faltól falig képét, lassítanom kéne, negyven perce futok, elfáradtam. Közben keresem a szememmel a következő gépet, amin edzeni fogok. A biciklit most kihagyom, az ellipszis tréner rohadt nehéz… A lábemelő, az jó lesz, pont háttal van a giga fotónak.

TE SZEGÉNY ASSZONY…


Te szegény, magányos asszony, akinek olyan eseménytelen, szürke az élete, akit megcsalt és otthagyott a férje egy fiatalabbért, te meg magad maradtál a második emeleti panelban, a gyerekek már felnőttek és önállóak, neked nem maradt más, csak a munka, este pedig lerogysz a kanapéra, magadhoz ölelsz egy vödör nasit, kit érdekel a fogyókúra, kell egy kis öröm az életben,nem igaz? Nézed a romantikus sorozatokat, és álmodozol. Beleképzeled magad a hősnő helyébe, igaz, hogy te kétszer annyi idős vagy, és hat számmal nagyobb a ruhaméreted, de te is szegény és magányos vagy, mint ő. És egyszercsak megtörténik a csoda: pittyeg a mobilod, egy férfi azt írja neked, hogy ő Májkel, Londonban neurológus orvos, véletlenül meglátta a profilképedet, és annyira megtetszettél neki, hogy rögtön írnia kellett. Mindezt a gugli fordító segítségével olvastad, mert nem vágod az angolt, annak idején az oroszt nyomatták, de semmi hasznát nem vetted. Elkezdtek levelezni, a doki magányos, se kutyája, se macskája, te boldog vagy, végre történik valami! Hű, ha ezt megtudják a lányok a munkahelyeden! Kozáriné meg fog sárgulni, az biztos! Neki fogod először elmondani, mert ő olyan, mint a Kossuth rádió, tíz percen belül mindenki tudni fogja, hogy milyen boldog vagy. Minden este rohansz haza, már videócseteltek, kézzel-lábbal mutogatod, hogy lecsót főztél kolbásszal. Fogod a lábost, és mutatod, miközben hangosan mondod, hátha úgy megérti: LECSÓ! LECSÓ mit kolbász! Sokat nevettek, szerelmesen nézitek egymást, csókot dob neked, szépeket mond, azt kéri, látogasd meg, ő sajnos nem tud menni, mert sok a dolga. Tedd a szívedre a kezed:tényleg semmilyen vészcsengő nem szólalt meg belül, hogy vigyázz, ez a pasi átver téged? Kihasználja a hiszékenységedet, a szeretet éhségedet, csak a kis megtakarításodat akarja, amit hosszú évek alatt raktál félre, hogy majd egyszer utazhass. Nem nagyon jártál külföldön, egyszer voltál nyolcvanvalahányban Csehszlovákiában, vettél egy kristály csillárt, ma is az lóg a nappaliban. Még akkor sem volt gyanús semmi, amikor a doki azt mondta, hogy most rossz passzban van, mert leégett a háza és odalett mindene. Te tényleg azt hiszed, hogy Angliában nincs biztosítás, és a pénzt az ágynemű közt tartják, mint a szomszédban Bauer Gizi néni, aki nem bízik a bankokban? Gondold végig: a profilképed egy homályos paca, amit a fiad fényképezett karácsonykor. Bárhogy is döntesz, odaadod a pénzedet azért a pár hét boldogságért , (nagy ára lesz, nem mondom!) vagy végre lehuppansz a földre, és elküldöd a pacákot Alaszkába havat lapátolni, a vége ugyanaz lesz:menthetetlenül magadra maradsz.

Nyaralás a korona idején…

Jaj, de finom ez a kávé, kapszulás? A szállodában nem volt ilyen jó, csak nem volt! Mi a nyugdíjunkból nem tudnánk ilyen luxus helyekre menni, a fiam fizetett be minket, azt mondta:eleget ücsörögtetek itthon a karantén alatt, menjetek kicsit pihenni. Sacikám, az a szálloda, az valami csoda! Csupa márvány, meg mahagóni pult, virágok, üveg mennyezet, csuda flancos dolgokat láttam. Na és a szoba! Ellaknék benne akármeddig, volt egy kis balkon is, a hegyekre nézett… Egyet mondok, Saci, a gazdagok tudnak élni, az biztos! Négy napig én is úgy éreztem magam, mint egy kivételes személyiség. Aztán jött a felismerés a wellness– ben- mert az is volt, nem is akármilyen-hogy nagyon sok kivételes személyiség gyűlt össze, mert szinte lépni sem lehetett a tömegtől. Méghogy nagy a szegénység! Egy csomó nyugdíjas volt ott, mint mi, őket is a fiuk fizette be? De én nem bántam a sok embert, tudod, milyen vagyok, elbeszélgetek bárkivel, a medencében megismerkedtem két asszonnyal, hogy mennyit nevettünk, csak úgy visszhangzott a hely, tudod, minden csupa csempe volt, fent meg egy nagy üvegkupola, csináltam fotókat is, de az nem hozza vissza, vagy én nem tudok fotózni, nincs nagy gyakorlatom, az biztos. Károlyom hozta a formáját, komolyan mondom, többet nem megyek vele sehova, csak szégyenkezem miatta. Bementünk a szaunába, de ő pár perc múlva azt mondta, átmegy a másikba, az jobb. Később mindenhol kerestem, benyitottam mindenhova, még a konditerembe is, de Károly sehol. Tudod, hol találtam rá? A sókamrában, ami elvileg üzemen kívül volt, de ő bement, lefeküdt, és úgy találtam rá a lepedőjébe burkolózva, és húzta a lóbórt. Mondom neki:Károly, ébresztő, te itt alszol, azonnal gyere ki a medencéhez. Ő csak nyugalmat akart, azt mondja, nem bírja a tömeget. Kirángattam abból a kamrából, azt mondtam:majd este alszunk, most wellnesselünk. Na és az étkezések! Majd’ elsüllyedtem szégyenemben! Minden alkalommal úgy evett, mint akit éheztettek, az hagyján, de a zsebeit is teletömte szendviccsel meg banánnal, meg süteménnyel. Meglátod, mondta, milyen jól jön majd az uszodában. Neki jól jött, de én nem tudok ennyit enni. Így is felszedtem két kilót, pedig sokat sétáltunk, szaunáztunk… De tudod, mi volt a legszörnyűbb, Sacikám? Nem fogod elhinni, én is alig hittem a szememnek:Károly minden egyes nap ellopta az evőeszközöket.Csak otthon mutatta meg nagy büszkén, hogy majdnem összejött egy készlet. A mokkás kanalakat is, sőt, néhány üveg csészét, amiből a kávét ittuk! És még van képe azt mondani, hogy nekem hozta el, mert nagyon dícsértem, hogy milyen szépek a villák meg a kanalak! Mondom neki: Károly, ha én dícsérek egy kiskosztümöt a kirakatban, azt is elhozod? Ez az ember javíthatatlan, de az evőeszközök tényleg nagyon szépek, ha már elhozta, használom, majd meglátod, ha átjössz sütizni, mondjuk holnap, jó? Károly annyi almát lopott a szálloda kertjéből, hogy kijön egy pitére való. Akkor várlak holnap, de most futok, pá, Sacikám, nagyon finom volt a kávé, az enyém nem ilyen aromás, viszont a csésze meg a kiskanál gyönyörű lesz, majd meglátod!

Jó reggelt, engem ideküdtek, hogy rakjak össze egy szekrényt, régóta itt lakik? Még sose láttam, pedig én mindenkit ismerek a faluban. Hol az a szekrény? Ez itt? Ebben a dobozban? Ebbe a lapos dobozba hogy a csudába fér el egy szekrény? Jesszusom, ez a zacskó tele van csavarokkal meg tiplikkel… Meg tudom én ezt csinálni, keziccsókolom, csak nem akarom. Nekem azt mondta a Károly, hogy csak egy kis polc… De ennyi csavar hozzá minek? Meg aztán nem hoztam fúrót se, meg ragasztót se, hogyan kezdjek így neki? Már megint árvert ez a Károly, mit képzel, van énnekem időm ilyesmire? Úgy rángatott ki a kocsmából. A reggeli első felesemet se ihattam meg. Megmondom őszintén, így nem tudok dolgozni, inkább holnap visszajövök… Vagy ma megcsináljuk, ha segít nekem, mert hát ez két emberes munka, tetszik tudni… Egyedül hogy? Semmi eszközöm, honnan szedjek én ragasztót? Mert valahogy össze kell ragasztani a polcokat, az fix, meg dübelezni is kéne. És fúrója gondolom, nincsen, azt is nekem kéne hozni? A férje nem tudná összerakni? Mert csináltam én már ilyet, hajjaj, de mennyit, de akkor nem ilyen kis dobozban volt… Biztos, hogy ebben van a szekrény? Hát, keziccsókolom, ez tiszta sor, nem bonyolult ez, sőt nagyon könnyű, azt hittem, valami komolyabb munka lesz, de ennek én most nem kezdek neki, a Károly meg keressen másik bolondot, nincs énnekem idóm ilyesmire, elég dolgom van enélkül is, már megint fölöslegesen tekertem ide ebben a melegben, na viszontlátásra, mondja meg a Károlynak, hogy mással szórakozzon!

Emberi természet

Kapcsolgatom a tévét,érdekes, hogy többszáz csatornám van, és sehol egy normális műsor. Megállok egy percre a híreknél, reménykedve, hogy ma javulás várható, hogy betetőzött a járvány. És tényleg, azt hallom, most majd lazítanak a szigorításon, nem lesz itt baj, halleluja, azért csak óvatosan, de most már dereng valami az alagút végén. Egy másik adón is ugyanezt mondják, akkor biztos így is van. De hallottam mást is. Vannak olyan emberek, akik annyira félnek vagy túl óvatosak, hogy amikor kiderült, hogy állat is megfertőzödhet, akkor egy laza mozdulattal kivágták az utcára a kis kedvencet. Nehogy megfertőzze a családot. Nem akartam hinni a fülemnek. A menhelyek tele vannak kidobott kutyákkal, mert a gazdájuk félt, hogy beviszik a házba a betegséget. Először is azt nem értem, hogy az ilyen embernek minek kutya. Miért nem vesz inkább aranyhalat, azzal nincs gond. Vagy ha mégis, hát lehúzza a vécén és megoldódik a probléma. Másodszor meg azt nem értem – bár nem akarok ötleteket adni, Isten őrizz – hogy a kutya után megy a gyerek, vagy anyós, após, nagymama? Ők is terjeszthetik a kórt. Aki egy kutyát ki tud rakni, az egy emberrel is meg tudja tenni. Mi ez a gonoszság az emberben? Csak azt ne mondjátok,  hogy túlélési ösztön, vagy hogy ilyen az emberi természet. Lehet, hogy naiv vagyok, de szerintem nem ilyen az ember, csak ilyenné alakul, vagy alakítják. Elültetik bennünk a félelem magját, hogy okkal vagy ok nélkül, az most mellékes, az egy külön történet, és ez a mag  egyszercsak óriási pánikot terem, ami ráadásul ragadós, így születnek a rémhírek is, tovább terjed, dagad az egész és ebben a félelemben olyan dolgokat tesz némely ember, hogy a többi szégyelli magát helyette. Így teszek én is, szégyellem magam azok helyett, akik kidobták a kutyájukat, de mert én örök pozitív gondolkodású vagyok, remélem, sok ember elgondolkodik azon, hogy örökbe kéne fogadnia egy négy lábú barátot, egyrészt azért, hogy megmentsen egyet a sokból, másrészt hogy soha ne érezze magát egyedül. Mert akárhonnan nézem, az ember igenis társas lény. Ezért nem tudunk otthon ülni hetekig, vírus ide vagy oda, emberek közé vágyunk, ki a természetbe, beleszippantani a tavaszi levegőbe, utazni, mozogni, beszélgetni, vásárolni, moziba, színházba menni, enni, inni, nevetni, és ezeket az élményeket másokkal is megosztani. Mert ilyen az emberi természet… 

A nagymama kenyere


Tiszta ragacs a kezed, szórj egy kis lisztet alá, úgy gyúrd tovább. Nem kell erőből, csak ügyesen. Nem először csinálod, már kiskorodban is folyton nézted, hogyan kell. Én meg azt mondtam: kisunokám, ez a család túlélő kenyere, ha bármi baj van, háború, éhínség, válság, elkészíted, ezt egy hétig is lehet enni. Úgy, most takard le, hadd pihenjen. Addig takarítsd le az asztalt. Te jó ég, anyád még mindig ezt az étkészletet használja? Hogyhogy nem törtétek el? És ez a konyharuha! Ha nem pamutból van(márpedig ez nem abból van!), nem ér semmit se. Na jó, legalább tiszta… Nem zsörtölődöm, csak tudod, minden háziasszonynak megvannak a kis mániái. Emlékszem, milyen rossz evő voltál, szüleid nagyon aggódtak, és állandóan orvoshoz vittek, mert féltek, hogy éhen fogsz halni. A mi családunkban fontos az evés, főleg a közös evés, de te ebben nem tudtál részt venni, csak ültél a teli tányér előtt. Hosszas kísérletezés után kiderült, hogy egy dolgot nagyon szeretsz, és ez a sültkrumpli. Én mindig sütöttem neked, amikor hazajöttél, de egyszer nem volt itthon krumpli. És semmi más sem. Elővettem a lisztet, élesztőt, és amíg gyúrtam a tésztát, meséltem neked. Nagy szemekkel figyeltél, imádtad a meséket, később, amikor megtanultál olvasni, órákon át bújtad mindig azt az egy könyvet, ami volt itthon. A mese végére elkészült a túlélő kenyér, ami szó szerint segített túlélni a gyerekkorodat. Pár évre rá már mindent ettél, mai napig fontos a közös evés számodra is. Hallom, a múltkor valami perzsa étteremben voltatok. Biztos finom volt, de a házi kosztnál nincs jobb. Tudom, most megváltozott a világ, mindenki egyenlő mindenkivel, de az a lány, aki nem tud főzni, az ne akarjon családot. Engem a nagypapád nem csak a szépségemért vett el, hanem mert szorgalmas voltam, házias, kellett még két kéz az állatokhoz, a kerthez, a munkához. Akkoriban ha egy lány nem volt házias, az pártában maradt, és az nagy szégyen volt. Persze gazdagéknál a vagyon volt a fontos, de mi szegények voltunk. Megéltünk háborút, éhinséget, diktatúrát, gazdasági válságot, de túléltük. Kisunokám, már felnőtt nő vagy, mindened megvan, de jöhetnek még ínséges idők, ne feledd öreg nagyanyád régi receptjét, manapság úgyis olyan vacak kenyeret lehet kapni a boltokban, süsd meg néha, és a sót ki ne felejtsd, mint a múltkor! És ha lenne egy kis időd ebben a rohanó világban, kijöhetnél néha hozzám a temetőbe, ott csend van és nyugalom, leülhetnél arra a kis padra a sírom mellett, és ha már ott vagy, a nagy hidegben megrepedt a kőváza, ki kéne cserélni. És az avar is beborította a sírkövemet. De nem panaszkodom, tudom, hogy elfoglalt vagy, vigyázz magadra, és süsd azt a kenyeret!