Mi nők…

Miért vagyunk mi középkorú nők olyan frusztráltak, nincs célunk, tervünk, csak éldegélünk olyan öregecskén – nagymamásan, beletörődve abba, hogy minden mindegy,és hogy az idő elszaladt. Miért nem tudjuk életünknek ezt a korszakát is derűsen megélni? Már hallom is a válaszokat:minek örüljek, amikor itt fáj, meg ott hasogat, nincs időm, nincs pénzem, Bla-bla-bla… Próbáljuk ki azt, hogy nem panaszkodunk. Ha valaki megkérdezi, mi újság, hogy vagy? Próbáljunk egy pozitív mondattal válaszolni, neadjisten mosolyogni közben. A jókedv, a mosoly ragadós, ha leszokunk a panaszkodásról, a környezetünk is észreveszi ezt. Szerintem mi középkorú nők vagyunk a legaktívabbak, a legtapasztaltabbak, most vagyunk a kiteljesedés kapujában. Ne elégedjünk meg azzal, ami van, amikor lehetne jobb is, és ez nem pénzkérdés. Ha reggel belenézünk a tükörbe, ne az legyen az első gondolatunk, hogy hát igen, nem vagyok egy hamvas barack… gondoljunk inkább arra, hogy minden apró ránc mögött mennyi munka van, és ez vagyok én, megdolgoztam érte. S miközben nézzük magunkat a tükörben, felfedezzük újra azt, hogy nők vagyunk, és hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk, vagy ha nem, akkor panaszkodás helyett teszünk érte, hogy jobb legyen a közérzetünk. Kezdetben elég kicsit többet mosolyogni, a többi jön magától…

Csak egy mosoly, nem nagy dolog.